Babaváró blog

Babaváró blog

Egy nehéz nap éjszakája

2017. augusztus 06. - Blindscream


Csak a címet ihlette, de szeretem...

Ez lesz ennek a blognak az utolsó bejegyzése (hacsak nem várok babát még egyszer), mert a hosszú út végéhez értünk. Így van, a szüléshez.  A többi már egy másik lapra és blogra tartozott. Előre szólok, hogy ez a bejegyzés messze nem lesz olyan könnyed és szórakoztató, mint a többi a témájából adódóan, úgyhogy aki olyan perverz, hogy laza időtöltés kedvéért az én blogomat olvassa, az így járt.

Egy rövid bevezetővel kezdeném arról, hogyan is képzeltem én ezt az egészet, hogy aztán kiderüljön mi is lett belőle végül:
 A terv:
- a baba az utolsó pillanatban befordul
- természetes szülés lesz, tart ameddig tart
- valamikor augusztus elején
- velem lesz a párom és a szimpatikus szülésznő
- a köldökzsinórt lassabban vágják el, mert olvastam, hogy ez csökkenti a születés traumáját
- utána együtt töltöm az úgynevezett aranyórát (amikor a frissen született babát az anya testére teszik) a babámmal, és ezzel végképp meg tudom nyugtatni

Az ideák világa...


A valóság:

A valóság az volt, hogy amikor bementem a 39. heti kivizsgálásra Dr. Illékonyhoz, közölte, hogy a baba nem csak hogy nem fordult meg, de keresztben fekszik, el se indult lefelé, és nálam meg minden kijárat zárva, úgyhogy a jelek szerint esze ágába nincs megszületni. Már túl nagy ahhoz, hogy megforduljon, és beslisszoljon a szülőcsatornába, viszont ha valami történik, és mégis elfolyik a magzatvíz, az számára életveszélyes lehet. Konklúzió: jobb ha nem vállalunk kockázatot, és még aznap megcsászároznak. Akkor volt reggel kilenc, közölte, hogy menjek vissza délután egyre a cuccommal, felvesznek, és valamikor délután szülök.

Na de ilyen hirtelen? És csak így? És már délután egykor? - Mi lesz így a terveimmel? Legalább azt megígértettem vele, hogy ha lehet, lassabban vágják el a köldökzsinórt, és legalább egy kicsit rám teszik majd a babát.

Totál kábán mentem ki az aulába, ahol apámék vártak (ők vittek be), leültem, és próbáltam megemészteni a hallottakat. Ez azért így egy kicsit hideg zuhanyként ért...A megemésztésből persze az lett, hogy bőgtem. Hiába, vannak olyan pillanatok, amikor még nálam is elszakad a cérna...

Miután kibőgtem magam, felhívtam a páromat, hogy dobjon el mindent, mert ma gyerekünk lesz, aztán elmentem, hogy a két időpont közti időt eltöltsem apáméknál. Stresszevő vagyok, úgyhogy nyugtatásul stílszerűen ettem egy kis császárhúst... Ha már.

Persze aztán megérkezett életem félpárja, befutott az anyám is, szóltam a barátnőknek, és megpróbáltam lelkileg felkészülni az előttem állókra. Ha így kell lennie, akkor ez van.

Egy órára visszamentünk a kórházba, ahol 3/4 óra tipródás után végül is tényleg felvették az adataimat, és kaptam egy ágyat a "Vajúdó" nevű szobában. Amíg vártam, a mellettem ülő kismamával beszélgettem. Kiderült, hogy neki is ugyanaz az orvosa, és ő is császárral fog szülni. Mint kiderült, azért, mert van már egy gyereke, aki természetes úton született, pedig nem szabadott volna neki. A természet is hibázott, az orvosok is, a lényeg, hogy nagyon cuki, de sosem lesz már egészséges... belegondolni is rossz.

A Vajúdóban aztán szembesültem vele, hogy nagy dömping várható. Az enyém volt az utolsó üres ágy, mindenhol kismamák feküdtek, mellettük a párjuk ült, ahogy mellettem az enyém. A nyugodtabbak voltak a császárosok, akik nagyon vacakul néztek ki, na azok tényleg vajúdtak. De volt átmenet is, például a mellettem lévő ágyon fekvő csajszi, aki állítólag már két napja szenvedett, de nem tudott szülni, ezért azon könyörgött, hogy inkább legyen műtét, csak segítsenek rajta. Kicsit szégyelltem magam, mert végül a vége ugyanaz lett mindkettőnknél, de a helyzet az, hogy én hozzá képest elég olcsón megúsztam a dolgot, mert nem fájt semmim.

Na ez csak egy retusált reklámfotón néz ki így

Cserébe viszont a kialakult hierarchia végén kaptam csak helyet, mert előre kerültek a sürgős esetek, akiknél már beindultak a fájások, utána jöttek azok, akik már rég óta vártak a sorukra, és a végén jött az, akinek kutya baja nem volt, de a gyereke nem volt egy küzdő szellem, mint az enyém. És még utánam a két napja szenvedő lány, akinél az orvosok elég sokáig töprengtek, míg végül is engedték, hogy ő is császárral szülhessen. És mivel menet közben is érkeztek sürgős esetek, így aztán mire sorra kerültem, már este 8 körüli lett az időpont.

Közben érkezett egy egész szimpatikus műtős lány, elmondta mi fog történni. Bemegyünk, elérzéstelenítenek, max negyed óra alatt kikapják a gyereket, még fél óra, míg összevarrnak, aztán hat óra, míg kimegy az érzéstelenítő hatása. Neki is elmondtam a kérésemet a köldökzsinórral meg az aranyórával, biztos, ami biztos. Mondanom sem kell, a szimpi szülésznő nem játszott, mert ennél a kemény negyed óránál nem sok szerepe lett volna.

Végül elérkezett a várva várt időpont. Anyám, aki nem engedte magát hazazavarni, ott állt az ajtónál és drukkolt. Képes volt 7 órát a váróban tölteni! Ez minden esetre dicséretet érdemel.

De a műtőben... a szimpi műtőslány és a dokim mellett volt még vagy négy ember. Elparavánozták a hasamat, így aztán semmit nem láttam abból, ami bennem történik. Kaptam spinális érzéstelenítést, amitől a lábammal kezdve teljesen elzsibbadtam, és akkor jöhetett be a párom. Még jó, hogy ott volt velem, így aztán nem voltam olyan elveszett.

Aztán elkezdődött a műtét. Tényleg csak annyit éreztem, hogy matatnak bennem, meg valamit rángatnak, és nyomnak, és húznak és vonnak. A kedvesem addig folyamatosan beszélt hozzám, és tartotta bennem a lelket, hogy ne féljek annyira. Mit mondjak, nagyon szerettem érte! És aztán... aztán valami történhetett, mert ahogy kivették a gyereket, elszaladtak vele, és közölték, hogy majd mindjárt visszahozzák megmutatni, aztán elviszik újabb vizsgálatokra. Ennyi... se aranyóra, se születési traumacsökkentés, semmi. Hirtelen nem tudtam mi történt.

Kisvártatva visszajött az egyik orvos a babámmal. Az érzéstelenítő függönyén át egy magzatmázzal borított, viszonylag nagy babát láttam, kissé ufószerű arccal. Közölték, hogy adjak neki egy puszit, aztán újra eltűntek vele. Engem meg kitoltak - anyám integetett - az"Őrző" nevű szobába azzal, hogy ott fogok aludni. A gyerekkel meg majd másnap találkozom. De a többiről már alig tudtam valamit, mert az érzéstelenítő teljesen kiütött. Jó anyag volt az biztos, mert a lábamat még hajnali kettőkor sem tudtam mozgatni, és amikor más mozgatta, olyan volt, mintha nem is az enyém volna. Ez adott esetben akár vicces is lehetett volna... Na igen. Adott esetben.


Hófehérke elszáguldott

Mint később megtudtam, tényleg történt valami. A baba nem vett levegőt, mikor kiemelték, és gyorsan elrohantak vele, kitisztítani a légutait, mire végre felsírt. Akár történhetett is volna valami! De szerencsére nem történt, így végül is happy enddel zárult ez a nehéz nap. Eszter Krisztina, a lányom, megszületett.


Viszlát, a Babás blogban!

 

 

Már az utolsókat rúgjuk...

Igen, már az utolsókat rúgjuk, mert papír szerint egy héten belül szülök. Az utolsó rúgásokat úgy kell érteni, hogy a baba énbelém, én meg amúgy, mert most már elég erőseket rúg. Fáj! Kicsit Babitsos utánérzés, "S uj fájdalom vett mindkettőn hatalmat: a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak." A dupla talpas rúgásokról nem is beszélve... De azért sem hívom Jónásnak a gyereket :-)


Az érzés hasonló lehet...

Jelenleg a világ kissé beszűkült, gondolom mindkettőnk számára. Ami engem illet, kétszer is meggondolom, hogy kidugjam-e az orromat, mert nem sok minden van, ami megéri, hogy utána meg kelljen másznom a három emeletet visszafelé, arról nem is beszélve, hogy az eddigi boldog, 1,5 órás pisilésmentes időszakok mostanra fél órára rövidültek, és a fél órán belül található megfelelő méretű rötyik száma eléggé korlátozott.


Amikor a kisdolog drámaivá válik...

Általában reggel dől el, mi lesz a napi program, illetve lesz-e egyáltalán. Ha párás a levegő, akkor annyira fulladok, hogy jobb ha ágyban maradok. Ha front is van, akkor a gyerek hatalmasakat rúg belém, lehetőleg egész nap, a hasam meg masszívan kemény lesz, így aztán az ágyban maradok vagy esetleg megyünk szülni a kérdés. Egyéb napokon jól elvagyok, olykor még ülni, sőt mászkálni is tudok. Bár az emberek most már olyan tágra nyitott szemmel és iszonyodva néznek rám, mintha magát a Godzillát várnám. Mi van, ha tényleg? 


Újabb tuti póló az aktuális közhangulathoz...

Persze ennek is megvan a maga előnye. Senki nem akad fenn, ha megkérem, hogy jöjjön házhoz, a maradék dolgokat ezért az oszd meg és uralkodj módszerével mással szereztetem be. A hétfői ctg-n kezembe nyomtak egy újabb " Mit kell hozni a kórházba" jellegű listát, amiben természetesen tök más dolgok voltak, mint abban, amit eddig kaptam a szülésznőtől, így aztán jól elvoltam két napig, mire szinkronizáltam a két listát, megnéztem mi van meg belőle, és mi az, amit még be kell szereztetnem. Most tudtam meg például, hogy külön eldobható pelenkázó alátét is létezik, és ez okvetlenül fontos ahhoz, hogy az ember kórházban szüljön, továbbá, hogy ne merészeljek felbukkanni addig, míg nincs nálam legalább egy mellszívó.


A képen nagyon jól néz ki. Én most azon gondolkodom, talán a vázas hátizsákban elfér a cucc...

Ez utóbbi létjogosultságát többen is megerősítették, megspékelve azzal, hogy anélkül aztán ne is próbálkozzak, mert azonnal begyullad majd a mellem, utálni fogom az egészet, szegény kölyök meg ott éhezik majd... de az ipari fejőgépnél gyengébbel nem is érdemes kezdeni, mert a kézi csak arra jó, hogy leszáradjon a sok macerától az ember lányának a karja. Persze ekkor beleerősített a másik tábor, akik szerint teljesen felesleges, és nem is érdemes ezzel foglalkozni, mert ők sem használták, aztán mégis milyen szépen megnőtt a gyerekük, stb.

Most egy ilyenhez jutottam hozzá egy ismerős jóvoltából

De ami közös a két táborban, hogy mindenki ellát jó tanácsokkal arról, mit és hogyan csináljak majd a cicimmel. Valahogy még sosem volt az életemnek olyan szakasza, amikor ennyire érdekelt volna bárkit is a mellem. Elég érdekes világ ez. De azért remélem majd a kölyköt is fogja, főleg amikor benevezek a "Kinek van működőképesebb tejcsárdája" című anyák közötti versenybe.

Ezen kívül, jobb későn, mint soha alapon kb. három hete vettünk egy új lakást. Február óta keresgéltünk, de csak július elejére sikerült olyat találni, ami jó lehet. 20% -ban én is büszke tulajdonos lettem, és a lakás nagyon szép, és üres, és világos, és felújított, ráadásul a közelben van, szóval minden szép és jó. Azt leszámítva, hogy ugyanúgy harmadik emelet, még az ajtó száma is megegyezik a jelenlegi lakáséval, így aztán azóta sem voltam benne. De tudom, hogy emiatt már nem kell aggódni, a babát meg senki nem gyanúsíthatja meg majd azzal, hogy nem volt gyerekszobája. Már, amint beköltözünk. Majd egyszer.

"Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány"

Addig is lecsaptunk egy családban kerengő bölcsőre, ami most már az ágy mellett van, elpelenkázgatok majd a mosógép tetején, a babacuccok meg... hát egyelőre a nappali közepén találhatók egy nem túl esztétikus halomban. De legalább megvannak.  A későbbi sorsukat még nem ismerem, de reménykedem benne, hogy ez is megoldódik majd valahogy. Eddig is minden megoldódott, és ha már mindenképpen aggódni kell valamin, akkor most azért inkább a szülésen fogok.


De most erre van a legnagyobb esély...

Mert az a helyzet, hogy egyrészt nagyon kíváncsi vagyok milyen is lesz, ha már kint lesz a kisbabám, másrészt viszont félek is egy kicsit. Eléggé kiszolgáltatott helyzetnek tűnik, ahol, bár sok mindent elolvastam hozzá, mégis csak sejtelmeim vannak, mi fog történni.

Valljuk be, ettől senki nem érezni nyugodtnak magát...

Először is, még mindig nem tudom, hogy császár lesz vagy normál szülés. Nyilván jobban szeretném a második változatot, de ebadta kölyke csak nem akar megfordulni. Illetve mocorog ő, időnként még keresztbe is fekszik, meg átlósan, csak úgy nem akar, ahogy kéne. A doki meg dörzsöli a kezét, hogy így bizony császár lesz.

Valami ilyesmi történik bennem is 

Persze vannak mindenféle népi és egyéb praktikák, megpróbálkozhatok azzal, hogy rábeszélem, sőt még babafordító jógapózsort is kaptam, de a helyzet az, hogy túl sok ráhatásom nincs a dologra. Ez most rajta múlik. Így aztán aggódom egy kicsit, de végső esetben bárhogy lesz is, a lényeg az, hogy:
a) egészséges legyen
b) mindketten megússzuk valahogy
c) amúgy meg valahogy csak ki kell jönnie, nem?

És mivel a leleteim továbbra is jók, ő meg vígan rúgkapál, és már legalább 3,5 kg, az első dolog valószínűsíthető. A másodiknak azért a 21. században jó esélyei vannak, a harmadik meg... hát azért az evidens. Szóval no para! Nem sokára véget érnek az utolsó rúgások, és egy teljesen új fejezet kezdődik majd!

 

Extrém sport tanáréknál - érettségiztess 8 hónapos terhesen!

Lassan finisbe, és az utolsó hónapba érek. Már lassan külön irányítószámot kap a hasam, a legváltozatosabb pillanatokban kapkodok levegő után, és vadidegen emberek megállítanak az utcán, hogy vajon ikreket várok-e, és ha igen, hány napon belül. Mikor megmondom nekik, hogy még kb. egy hónap, elkerekedik a szemük, hogy hova fog EZ még nőni. Na hát, ezt én sem tudom. A baba minden esetre vígan kapálózik, és a jelek szerint - legalább ő- jól érzi magát.


Valami ilyesmi... bár én nem mertem megmérni

  Én a partra vetett bálna műsorszámát mutatom be többnyire, de mindezt büszkén teszem, mert az elmúlt két hétben azért igazán kitettünk magunkért. Fő attrakcióként előadtam a Várandós Extrém Sportot tanár kategóriában (értsd, nyolc hónapos terhesen lenyomtam egy három napos érettségit). Ebben a bejegyzésben erről  fogok beszámolni.:


Van aki súlyzóval, van aki tollal

Ami az érettségit illeti, idén az előkészületek legnagyobb részét az tette ki nálam, hogy vajh mit fogok felvenni, amiben lehet érettségiztetni, nem üt meg a guta, és még rám megy. Hosszas utánajárás után sikerült szereznem egy natúr színű (gumis) szandált, ami elég civilizáltan nézett ki a meglévő jajderózsaszín túraszandálom és masszív bakancsom helyett, amikben amúgy járni szoktam, és kerítettem három ruhát is, ami akár ünnepinek is nevezhető. Biztos, ami biztos, azért az érettségi előtti napon felpróbáltam a ruhákat, és kiderült, hogy jól tettem, mert valahogy az utóbbi 1,5 hónap alatt legalább 10 cm-vel rövidebbek lettek. De hát több csini ruhám nincs, ledérkedni meg nem akartam, úgyhogy a végén még elrongyoltam, hogy vegyek egy leggingset, "tunikának még jó lesz" címszóval. Szerencsére kaptam kismama leggingset, és marha kényelmes ez is, úgyhogy jó választás volt.

Nem minden tunika, ami annak látszik

A nagy nap reggelén kiposztoltam a Challange day hírét (3 nap, átlag 33 fok, és 8x3 gyerek) aztán nekigyürkőztem, és bevillamosoztam az iskolába. Annyi könnyítést kaptam, hogy a nyitóünnepségen nem kellett ott lennem, így "csak" a feleltetések maradtak. Az első nap amúgy is laza volt, déltől ötig tartott a program, ez alatt öt embert kellett érettségiztetnem. Az elnök egy nagyon helyes, fiatal nőci volt, aki megengedte, hogy feltegyem a lábam egy székre, amíg nem feleltetek, és a végzősök anyái gondoskodtak az ellátásról is, úgyhogy egy szavam sem lehetett. És az az igazság, hogy jól esett újra látni a kollégákat, és a kölykök is hiányoztak már... 1,5 hónapja nem edzhettem senkin a gyilkos humoromat. 

Ennyire talán a humorom sem fekete

Ami a második napot illeti, az már keményebb volt. Ekkor egész napos volt a program, reggel nyolckor kezdtük, és este hatig toltuk a feleleteket, így uszkve 10 órát töltöttünk az iskolában. 11 emberem volt aznap, és elég sűrűn jöttek ahhoz, hogy ne is gondolhassak renitens lábfelpolcoló mozdulatokra. Ráadásul voltak póttételek, sőt egy bukás is. Sajnáltam nagyon a srácot, főleg mert az anyja és a barátnője is ott volt (az egyik osztálytársával jár), de még úgy sem találta meg Arany balladáit, hogy mikor az elnök kiment, suttyomban megmutattam neki, hol keresse őket a szöveggyűjteményben, így aztán nem tehettem mást. Jelzem, az elmúlt két évben megbuktattam év végén is, és most is csak némi könyörgésre engedtem érettségizni, úgyhogy komoly illúzióim nem voltak.

Mire végeztünk, annyira fáradt voltam, hogy beszélni is alig tudtam, ami azért nálam nagy teljesítmény. Erre onnan jöttem rá, hogy menet közben anyám felhívott, mivel mindenképpen találkozni akar velem még hazafelé menet, mert mindenféle kajákat hozott nekem. Sajnos egész úton panaszkodott, de túl fáradt voltam, hogy vitatkozzak vele. Arra koncentráltam, hogy a cipóvá dagadt, sajgó lában valahogy hazavigyen. Mondanom sem kell, egy órával később már az igazak álmát aludtam.

És aztán a harmadik nap is elérkezett, ami meg délelőttös műszaknak ígérkezett, nyolctól kettőig. Az előző két naphoz képest annyi változás volt, hogy reggel esett az eső, ami miatt a nagy meleg mellé még nagyon párás is lett a levegő. Már út közben kétszer úgy éreztem megfulladok, de azért valahogy bevergődtem magam megint (bár késve) az iskolába, lerogytam a székemre, és aztán halkan imádkoztam, hogy az első gyerek tovább dolgozza ki a tételét, mint ahogy én meg tudok szólalni, hogy kérdezzek.

Valahogy most sokkal rosszabbul viselem...

Sokat nem dolgozott ki, mert kemény egy mondatot írt a papírjára, de szerencsére azért valamennyit tanult, és folyékonyan tudott beszélni, így aztán mire a kérdezős részig jutottunk, már nem volt semmi bajom. Erre a napra 8 ember volt előirányozva, de valamiért a leggyengébbeket tették az utolsó napra, így aztán rengeteg volt a póttétel, és persze a két órás zárásból nem lett semmi, ott ültünk majdnem ötig.

Bár voltak azért kellemes meglepetések, például egy srác, akit a négy év alatt összesen nem hallottam annyit beszélni, mint most, mikor a tételét felmondta, és egy másik, aki Rejtőt húzta, és úgy mondta el a tételét, hogy akár őt is be lehetett volna írni valamelyik regénybe, de azért sajnos sokan elég siralmasat nyújtottak. Egy lány a póttételénél annyira elkeseredett, hogy fél óra gondolkodás után egyetlen szót sem volt hajlandó mondani a témához kapcsolódóan. Egy srác pedig (szintén Rejtőt húzta) már a készülésnél teljesen újként csodálkozott rá a könyvre, felsorolta az első 10 oldal szereplőit, mint tételt, majd mikor mentő kérdésként megkérdeztem tőle, mi lehet a Három testőr Afrikában műfaja, diadalmasan közölte, hogy novella. Egyikőjüket sem tudtam átengedni... Az utolsó két embert is már csak azért rugdostuk tovább, mert fél ötkor és az utolsó embereknél még póttételt húzatni felér egy nyílt színi lincseléssel a kollégák részéről. Így azok megmenekültek. Na nem mindenből, mert nem mindenkinél voltak utolsók...

Alapmű - hogy nem lehet ezt tudni?

De a lényeg, hogy túléltem, túléltük, és a gyerekek többsége sikerrel vette az akadályt. Ahhoz képest mennyire nem tanultak, azért ez sikernek mondható. Utána még tartottak bankettet is az iskolában, de azon már nem tudtam ott maradni. Egyrészt iszonyatosan elfáradtam, másrészt estére színházjegyem volt. Még márciusban vettem, akkor még nem tudtam, hogy ezen a napon érettségiztetni fogok. És hát nagyon meg akartam nézni. Így aztán hazabumliztam, ledőltem egy órára, aztán felserkentem, és csak elmentem, hogy még kulturálódjak egy kicsit. Jó volt, úgyhogy megérte! De a hétvégét utána nagyrészt  átaludtam.

Azért ez nem semmi volt!

Kelengye-lesen

Mivel lassan időszerű lesz, hogy a lelkieken kívül másképp is készüljünk a baba érkezésére, múltkorjában drága párom megkért, hogy írjam már össze azt a bizonyos kelengyét, azaz a babacumókat, amikre az első időkben szükség lehet. 

Nosza, pár kismama könyv meg az internet segítségével, sebtiben tele is írtam egy A4-es lapot, hogy első közelítésben mit és mennyit érdemes beszerezni. Szegény csak hüledezett... azt gondolta, hogy pár bútor, egy csomag pelenka, és majd megleszünk. De a helyzet az, hogy első körben úgy tűnik, több cucca lesz, mint (ha nem is nekem, mert mégis csak nőből vagyok) neki.


Valójában még 50-es is van, csak az nem fért volna ide...

Később, amikor rendes havi látogatáson voltam a védőnőnél, nevezzük Bab Bertának (Bab Berci után szabadon - aki nem tudja ki az, itt pótolhatja a hiányosságot: http://mek.oszk.hu/02700/02723/02723.htm ), meglobogtattam nála a listámat, ő meg leellenőrizte, hogy jó lesz-e így, hozzáíratott még 6-8 dolgot, és körberöhögött, mert alábecsültem a pelenkamennyiséget. Mint azóta megtudtam, az első 6 hétben egy baba napi 3-4 alkalommal vígan telerakja a pelenkáját, így rájöttem, hogy ebben mondjuk igaza van. Ezek után kedvesem gyors fejszámolást követően izibe kiszámolta, hogy ha 2000 Ft körül van egy csomag pelenka, a fizetésének mekkora részét fogja úgymond lehúzni a WC-n. Még szerencse, hogy kapott bónuszt...

Igen, ez egy pelenkatorta. A fizetésemből akár 5 ilyenre is futja!

A következő lépés a Nagy Dilemmázás időszaka. Jelentem, még tart. Mert nem mindegy, hogy babaágy, bölcső, vagy esetleg babaöböl, hogy a hálóban, a dolgozó szobában vagy esetleg a nappaliban, (vagy a nappaliban és a hálóban is?) A szállításnál szintén szóba jöhet, hogy babakocsi vagy hordozó, de babakocsiból is lehet kombi vagy szimpla, és hordozóból is van vagy háromféle...Természetesen, hogy könnyebb legyen a döntés, mindenki más véleményen van, és jobbnál jobb érvekkel igyekszik elbizonytalanítani minket. Általában sikerül. 

Ezt leküzdendő, a múlt héten egy délelőttöt különböző bababoltok szemrevételezésével töltöttük. Itt kiderült, hogy a kombi gyerekkocsi tűnik a legjobb választásnak, feltéve, hogy 
a) játszva felraksz fél kézzel a HÉV-re egy tízkilós babakocsit
b) minimum van egy műszaki diplomád vagy legalábbis masszív affinitásod, hogy a babakocsi különböző funkcióit egymásból ki illetve átkonvertáld,
c) van akkora helyed, hogy azt a sok vacakot, amit még adnak hozzá (hátha kell) tárolni tudod valahol anélkül, hogy ordítva keresztülesnél benne minden adandó alkalommal,
d) és természetesen röhögve rááldozol legalább három évnyi pelenkapénzt. (Már látom keserű sorsomat. Eddig a gombóc fagyi volt az alap mértékegység amivel számoltam, innentől a pelus lesz.)

A kombi babakocsi és létfontosságú részei

És megnéztünk egy csomó babaágyat, pelenkázóasztalt, gyerekkádat, meg mindenfélét ami még kellhet. Természetesen mindenből rengetegfajta van, mindegyiknek más az előnye, a mérete, a használhatósága, és így aztán tovább növeli a kezdő tacskó szülőpár amúgy is tetemes zavarát. De van minden, mert éljen a kapitalizmus és a bababiznisz!

Szerencsére, azért nem vagyunk teljesen elhagyatottak, mert az élemedett kori gyerekvállalás nagy előnye, hogy a környéken már szinte mindenkinek van gyereke, tapasztalata, és természetesen elfekvő babamotyója is. Már most látszik, hogy babaruhára nem lesz gondunk, mert abban valahogy mindenki dúskál, és alig várják, hogy rám testálják javaikat. Így például kérés nélkül hozzájutottam már piros babahintához, rózsaszín malackás napozóhoz, és más egyéb nagyon cuki és nélkülözhetetlen dolgokhoz.

A vágy titokzatos vödre

Kiderült, hogy kering a családban egy jó állapotú bölcső, egy állítólag egészen használható babakocsi, és egy légmentesen záró, direkt koszos pelenkák tárolására kiképzett veder is, ami az öcsém szerint az életmentő kategóriába esik. És végül ne feledkezzünk meg, az igen lelkes jövendő nagymamákról, akik alig várják, hogy hajtóvadászatra induljanak további kellékek után. Köszönet a nagylelkűségért mindenkinek!

Így aztán haladunk, ha lassan is. Már csak azon kell imádkozni, hogy a baba ne akarjon azelőtt megérkezni, hogy ezt a sok mindent beszerezzük és elrendezzük a megfelelő helyén. Mert ha hirtelen menni kell, akkor bajban vagyunk...

 

 

A maxi pocak dicsérete

Meg kell, hogy mondjam, most hogy nem dolgozom, és végre-valahára sikerült kijavítanom az érettségi dolgozatokat is, kicsattanó formában érzem magam. Főleg, hogy most például ráérek délelőtt vizsgálatokra járni, meg fél napot eltölteni kismama napon.


Oké, ez itt a reklám helye

Teljesen megérte elmenni amúgy, volt egy rakat előadás ahol kiokosítottak, nyertem a nyereményjátékon csőrös poharakat a babának, és mellesleg volt ingyen sminkelés és kismama fotózás, úgyhogy sminkeltem és fotózkodtam. Asszem anyai örökség lehet, hogy ha valami ingyen van, az minimum egy próbát mindenképp megér...


Na jó, ilyesmire már csak a sarkak miatt sem vállalkoznék...

Ez mondjuk tényleg megérte. A sminket amúgy nem nagyon kedvelem, ez meg ráadásul az én ízlésemnek végképp erősre sikerült, de a képek valahogy jól sikerültek. Rajtam volt a kedvenc kismama bőrnadrágom, (egy ismerősöm szerint ezzel hatalmas piaci rést sikerült betömniük a világ motorozó kismamáinak körében), egy piros pocikiemelő kismama felső, és valahogy teljesen vállalható és energikus kismamának tűnök a fényképen. Szóval tetszik. Ami nagy szó, mert elég ritkán találok olyan képet, amiről ezt elmondhatom. A legutóbbi tablóképnél például a smink és fotós felállás megegyezett, mégis úgy nézek ki rajta, mintha minimum húsipari szakoktató lennék magyartanár helyett, aki szabad idejében lazán elcipel két választási malacot a vállán. Ebből is látszik, hogy kép és kép között nagy lehet a különbség.


Egy ilyen helyes sityak még hiányozna

Minden esetre annyira le voltam nyűgözve, hogy (miután megköszöntem még egyszer a fotósnak), gondoltam egyet, és kiraktam a képeimet a Facebookra. Elég ritkán teszek ilyesmit, mert túl sok az ex és meglévő tanítvány, de gondoltam ezt most megér egy posztot.

Remélem azért több választásuk volt

Mit ne mondjak, azóta hallatlan népszerűségnek örvendek. Az ismerőseim nagy része okvetlenül tetszést nyilvánít, ész nélkül lájkol, és persze bejegyzést ír. Ha jobban belegondolok, életemben nem bókoltak nekem ennyien, még akkor sem, amikor húsz éves voltam, és 58 kg. És az minden szempontból nagyon, de nagyon régen volt. Annyira, hogy akkor még nem is létezett a Facebook, és az Internet is alig. De ez most lényegtelen.

Ezért aztán úgy gondoltam, hogy összeszedem, miért is jó nagy (és egyre nagyobb) pocakos kismamának lenni.:

1. Soha életemben nem lesz még egyszer olyan, hogy fél év alatt felszedek 6 kg-t, és ezért még meg is dicsérnek. A terhességen kívüli időszakban az ember aggódva stíröli a mérleget, és minden felszedett fél kg után gondterhelten sóhajtozik, majd arra gondol, mi az, amit még nem kéne megennie. Most meg, "kell a babának" címszóval azt és akkor eszem, amit és amikor kedvem van. Helló, tölcséres jégkrém este 10-kor!

garf1.jpg
Na ugye! Garfield is cuki a pocakjával!


2. Eddig is ügyetlen voltam és mindennek nekimentem, de most ezt is ráfoghatom arra, hogy nem érzem a méreteimet. Amúgy tényleg van némi zavar a testképemben, mert nehezen tudom bemérni mi az a hely, ahová még beférek, és melyik az, ahová már nem... a múlt héten például egy szórakozóhelyen  megfogadtam, hogy többet nem megyek oda a baba születéséig, mert annyira kicsi a WC, hogy egy hónap múlva már valószínűleg beszorulnék, mint dugó az üvegbe. Vagy, mint Micimackó Nyuszi odújába. Mondtam már, hogy szerintem Micimackót tuti egy terhes nőről mintázták? Hasonló a járása, az alkata, és... valljuk be, egy idő után minden póló haspóló lesz.


Szóval így nem akarnék járni...

3. Az emberek valamiért imádják a kismamákat. Lehet, hogy a lájkok egy része is ennek köszönhető. A férfiak lovagiasabbnak érzik magukat, mikor átadják a helyet, a nők a saját gyerekeikre/unokáikra gondolnak, és még a kiskölykök is teli szájjal vigyorognak rám. Mindenki türelmesebb, megértőbb, a hajléktalanok lejmolás helyett arról érdeklődnek, mikor szülök... valahogy egy kismama mindenkiből kihozza az emberi részét. Vagy csak én érzem így?

Nálunk ehhez még szerencsére nem kell propaganda


4. Megszűntek a divatgondok. Már nem érdekel, hogy amit hordok milyen hosszúságú, hogy mit emel ki, hogy trendi-e... egyetlen szempont van, és az leginkább az, beleférek-e még. Korábban simán felvettem olyan ruhát is, ami rettentő kényelmetlen volt, és sok helyen szorított, a szépségnek ára van címszóval, de jelen állapotomban elég vicces lenne ilyesmiken agonizálni. Főleg, mert a melegben már a két számmal nagyobb cipőt is alig tudom felhúzni. Így aztán nem szorít semmi, jól érzem magam a bőrömben, és én lettem a "CUKI KISMAMA" aki jókedvűen hömpölyög mindenfelé. Ld. még egy ponttal feljebb.


Csúcs ez az érzés! És utánozhatatlan :-)

5. És végül, de nem utolsó sorban... az egyik kedvenc mondásom: " Az ember tökéletességre törekszik. A legtökéletesebb forma a gömb. Szóval, még van hová fejlődni..." Most őszintén, leszek valaha még közelebb a gömb formához? Aligha! Így aztán mondhatjuk, hogy egyre tökéletesedem.

Ahogy az is, aki bennem van. Mert persze meg lehet indokolni mindenféle módon, de a legjobb az egészben, hogy van ott valaki, aki egyre nagyobb, vígan rúgkapál, és két hónap múlva egyszer csak itt lesz velem, farkasszemet nézünk ismeretlen ismerősként, és egyszer csak lesz valaki, külön egyéniséggel, akinek én leszek a mamája! Lehet, hogy ez most kissé sziruposan hangzik, de az igazság az, hogy már nagyon várom a nagy találkozást.  

 

 

A bűvös harmadik trimeszter

Jó rég nem írtam már... nem mintha nem történt volna velem egy csomó minden (egy rendes Janikovszky hőshöz méltóan velem is mindig történik valami), hanem egyszerűen időm nem volt rá. Az igazgatónővel kötött alkum értelmében ugyanis az írásbeli érettségi után eltűnök a színről, és majd csak a szóbelinél kerülök elő újra... ez viszont azt jelentette, hogy májusig mindenkit el kellett halmoznom jegyekkel, így aztán masszív dolgozatíratásba és javításba kezdtem. Mit ne mondjak, a végén már igencsak számoltam a napokat! De nem csak ezért...


A papírgyár kabalája is lehetnék...

  Az elsővel ellentétben, a második trimeszter irtó gyorsan telt, még úgy is, hogy többnyire ébren voltam. A hasam egyre gyarapszik, és tényleg elkezdett külön életet élni! Elég izgalmas úgy órát tartani, hogy miközben az ember az ómagyar nyelvemlékek lelkivilágáról vagy valami hasonlóról tart órát, egyszer csak belé rúgnak egy kiadósat belülről. Nem fáj persze, csak meglepő.


I like to move it, move it...

De mint kiderült, az óratartásnak egyéb nehézségei is vannak... például az, hogy ahogy a baba nő, úgy a tüdőkapacitásom csökken. Értsd: egyszerűen nem kapok rendesen levegőt! Így aztán mikor a harmadikon tartok órát, az első öt percem azzal telik, hogy levegő után kapkodok, és nem tudok megszólalni. A gyerekek meg kíváncsian figyelik, vajon megfulladok-e itt helyben, vagy mégiscsak lesz óra? Arról nem is beszélve, hogy amúgy a harmadikon lakom, és lift nincs... Eddig valahogy nem tűnt fel, hogy ilyen magasan van. 


Elvben egyetértek, de a gyakorlat... !

És a harmadik, amivel nem számoltam: hogy egyszer csak szűk lesz rám a saját cipőm. Mert a bokám és a kezem rendesen dagad. A kezemet reggel kb 20 perc kimozgatni, hogy ne bizseregjen és használni tudjam, a lábamat meg elvileg felpolcolva kéne pihentetnem, de felpolcolt lábbal azért elég nehézkes a táblára írni... Ennek ellensúlyozása úgy lehetséges, ha az ember sokat iszik, állítólag. Így aztán a védőnéni rám parancsolt, hogy az órákra is vigyek magammal mindig egy fél liter vizet. Ennek két következménye lett: (azon kívül, hogy a kölykök meggyanúsítottak, hogy szilvapálinkát hurcolok magammal, mert úgy könnyebben viselem őket) egyrészt, ha beviszem a vizet, minden osztályban ki kell jelölnöm valakit, aki óra végén figyelmeztet, hogy vigyem tovább magammal. Mert a terhességgel a szórakozottságom tényleg kezdett epikus méreteket ölteni...A másik: mivel a baba nem csak a tüdőkapacitásomat veszi el, hanem ráadásul a húgyhólyagomon tanyázik, ha órán iszom, a szüneteket pisiléssel töltöm. Ha meg nem, akkor dagadok. Ez utóbbi ellen egyébként vettem két cipőt, úgyhogy most azért már jól elvagyok. Az egyik egy barna túracipő, ami szélesebb, ezért csak fél számmal nagyobb, mint amit amúgy hordok, a másik pedig egy farmer vászoncipő, ami viszont egy számmal méretesebb. A kérdés: amikor vizsgáztatok, vajh melyiket vegyem majd az ünneplő szerkó mellé? De ez még a jövő zenéje, addig még kitalálom.


Valahogy nem így képzeltem a bakancslistámat...

Szóval, egy szó mint száz, a leírtak miatt május elején kaptam magam, mindent elpakoltam meghitt, tornádó sújtotta hangulatú asztalomról, és a távozás hímes mezejére léptem. Azóta jóval kellemesebb az életem, felpolcolhatom a lábamat, ihatok is eleget, és alig fér a fejembe, hogy lassan a finisben vagyok! Már kevesebb, mint 3 hónap, és megérkezik! Azért persze a kollégáim és a gyerekek (egy része) hiányzik egy kicsit. Főleg, hogy az egyik tanítványomtól még egy verset is kaptam! Meg egy kötött babacipőt. Hihetetlen, hogy nem sokára lesz valaki, akinek akkorka lába lesz, hogy majd jó lesz rá! Még mindig nehezen fogom fel ésszel. Pedig láttam már ultrahangon, és minden nap érzem. De akkor is...

 

A Kiváltságosok Klubja

Most, hogy túl vagyok az első négy hónapon, végre úgy tűnik, a napsütés megérkeztével eltűnt az eddigi álomkór. Lehet, hogy napelemmel működünk? Nyári baba lesz, szóval nem kizárt a dolog! Minden esetre azt vettem észre, hogy most már kibírom az egész napot alvás nélkül, szépen kerekedem, és egyre jobban érzem magam a bőrömben. Szóval éppen nagyon élvezem ezt a terhesség dolgot.


A napelemes Matrjoska...

Finom és egészséges ételeket eszem, kénytelen vagyok kényelmes ruhákba járni, (az Isten áldja meg azt, aki feltalálta a terhesnadrágot! Végre valami, ami nem szorít sehol!) és ráadásul mindenki kiemelt figyelmet fordít rá, hogy biztosan jól érezzem magam, egészséges legyek, ne izgassam halálra magam, és egyáltalán jól legyek. Múltkor még a helyet is átadták nekem a villamoson. 

Ha nyílnak a virágok, én is így vigyorgok

Bár az is igaz, hogy az eddigi "talán most már látszik" állapotból alig egy hónap alatt átkerültem abba a szakaszba, amikor már kabáton keresztül is elég egyértelmű, hogy kisbabám lesz, és kezdem úgy érezni, hogy a hasam mintha fél perccel előbb érne be a terembe, mint én. Nem mintha zavarna, inkább vicces. Persze erre a terhesnadrág is rátesz egy lapáttal. Mivel nem nyom le semmit, a pocakom szabadon burjánzik, a vacak gerincem miatt meg még jobban kinyomom. Így aztán egyre impozánsabb, ami ahhoz képest, hogy még csak félidős vagyok, elég meglepő. A védőnéni is azt mondta, hogy túl nagy. Mit csináljak vele? Nő.

És persze most, hogy nem akarok állva elaludni, kinyílt a világ, és újra szanaszét rohangálok a városban délutánonként, mint annak idején. Főleg, mert van egy csomó olyan program, amire eddig nem tehettem be a lábamat, mert nem nekem volt - most bezzeg célcsoporttá váltam, és végre kipróbálhatom őket! Így aztán voltam már például terhesjógán:

A belső béke már megvan, de a lótuszülésen még dolgozni kell

Itt először is mindjárt láttam, hogy miket lehet még elérni has terén (a többiekhez képest még egészen tacskónak számítottam) másrészt arra is rájöttem, hogy ez a jóga, bár elég pitének tűnik a terhesség előtti jógaóráimhoz képest, nem is olyan könnyű. Főleg ha az ember előtte négy hónapig nem edz szinte semmit... Viszont volt meditáció, meg páros gyakorlat, meg gátizom torna. Ez utóbbinál két dologra jöttem rá.: Az egyik az volt, hogy miért minimum 90 perces a kismama jóga. Mint kiderült, a gátizom tornát üres hólyaggal érdemes végezni, ezért mindenkit elküldtek pisilni az utolsó gyakorlat előtt. Mostanra megtanultam, hogy egy kismamának elég gyakran kell pisilnie, de ha nem kell, akkor sem kell túl sok nógatás a dologhoz. De mire a 15 kismama végigállta a sort az egyetlen wc előtt, azért igencsak eltelt az idő.

A másik dolog, amire rájöttem, hogy három különböző izomcsoportot kellene külön-külön és eltérő ideig edzenem. Nem is tudtam, hogy ennyi van odalent. Nyilván több is van, de ezek azok, amiket én is mozgatni tudok. Elvileg. Gyakorlatilag... hát próbáltam, és azzal vigasztaltam magam, hogy kizárt dolog, hogy bárki látja kívülről mit szerencsétlenkedem össze. Majd legközelebb jobb lesz...

... És tuti nem ilyen vicces

De a következő héten jógaóra helyett baba-mama koncertre mentem. Terheseknek szóló komolyzenei koncert! Bizony, van ilyen is. Teljesen véletlenül akadtam rá, és gondoltam, ez is egy ilyen soha vissza nem térő alkalom, amit okvetlenül ki kell próbálnom! Rögtön szóltam a szintén terhes kolléganőmnek, és mivel kispapákat is vártak, elhívtam - na nem a kispapát, hanem a nagyot. Nem tudom mennyire szokott ilyen helyre az ember az apjával menni, de megkérdeztem érdekli-e, és őt meg mindjárt érdekelte is, szóval így mentünk... ha a babákat is számoljuk, összesen ötösben.

Már a koncert előtt kiderült, hogy ez jó ötlet volt. Apám elég jól ismeri a várost, meg a lányát aki mindenhol képes eltévedni, és így sikerrel összehalászott két telefonbeszélgetés után három sarokkal arrébb, hogy időben odaérjek. Remélem azért a gyerek nem az én tájékozódó készségemet örökli...

Szóval odaértünk. Volt egy nagyon lelkes konferanszié nőci, meg négy zenész (egy klarinétos, egy csellista, egy hegedűs meg egy zongorista) és ők szórakoztattak minket felváltva. Az előadás előtt kendőket kaptunk, de nem könny törölgetésére, hanem kizárólag integetésre. Merthogy a babákat kizökkentené a taps disszonáns hangja, ezért helyette kendőlengetés van. Gyanítom amúgy, hogy az én gyerekemet a folyamatos gyerekzsivaj mellett amit az iskolában hall, nem lehet túl könnyen kizökkenteni, de ha lengetünk, hát lengetünk...

.

Mi fülhallgató nélkül nyomtuk...

Az első zenedarab után (Hacsaturján - nem kifejezetten andalító babazene, de amúgy jó volt), lelkes nőci felolvasta nekünk Janikovszky Éva: Örülj, hogy lány! - című opuszát. Én még nem tudom, hogy minek örülök majd, de Janikovszky Évának mindig, úgyhogy jól szórakoztam. Főleg a végén, mikor arról írt, milyen is lesz majd a lánya, ha felnő. Apámmal összekacsintottunk, mert nálam a mindig divatos, sminkelős, ügyes háziasszony nőkép valahogy sehogy sem akart stimmelni. Pedig ő is örült, hogy lány lettem. Csak hát, apám lánya... széles vállakkal, sajátos humorérzékkel, és egy dragonyos kecsességével.  

A második darab egy Glinka darab volt, és tényleg szép meg andalító. Kár, hogy eretnek módon azzal voltam elfoglalva, hogy a klarinétos pasi szemöldöke, mintha külön életet élne, mikor játszik! Ilyet még nem is láttam! Na hiszen, hogy fogja így megtanulni tőlem szegény gyerek, hogy illik viselkedni egy komolyzenei koncerten! Bár egyelőre még nem látja. Utoljára, mikor az ultrahangon láttam, úgyis fejen állt. Ha neki lehet fejen állva, talán nem fog megbotránkozni ezen sem... de ha mégis, akkor majd gyorsan leszokik róla. Néha ijesztő belegondolni, hogy számára az lesz a normális, amit a szüleinél lát. Mert a helyzet, hogy nem igazán vagyunk normálisak mi sem. És ezen most már késő változtatni.

Na ezt még szorozzátok be hárommal...

De legalább igyekszem, hogy a zenei ízlését csiszolgassam. A harmadik darab... na az nem tudom mennyire tetszett neki, de nekem nagyon nem. Valami kellően modern és disszonáns darab volt, ráadásul jó hosszú. Remélem nem ez lesz az, ami miatt elmegy a kedve a komolyzenétől. Mert én amúgy tényleg szeretem. De szerencsére a szervezők is úgy gondolták, hogy ez jó lesz végszónak, mert utána némi kendőlengetés után végre szabadon engedtek minket. És visszafelé már hazataláltam.  

 

Coming out

Végre! Végre valahára letelt a három hónap! Sőt, mire ezeket a sorokat írom, már a negyedik is. Nincs több napi szintű szorongás, hogy mi van, ha meggondolja magát, és hiába volt az a rengeteg várakozás és reménykedés. Ééés...végre bárkinek elmondhatom! Bár lassan elég, ha rám néznek...

 

giphy.gif_480x364

Szóval, miután letelt a hónap már nagyon készültem, hogy szétkürtölöm a nagy hírt. De pont akkor elkapott az influenza, és mivel nem nagyon lehet semmilyen gyógyszert szedni, plusz amúgy is rám fért, ráhúztam egy hetet, és addig bucira aludtam a fejem. (Többek szerint ez olyan luxus, amit később amúgy sem engedhetek meg magamnak, ki kellett használni). Aztán pedig készülődtem a nagy kinyilatkoztatásra.

Ami azért egy tanárnál lássuk be, nem olyan egyszerű feladat. Mert amíg egy átlag ember a rokonság mellett elmondja a főnökének, meg esetleg annak a négy-öt közvetlen kollégának, akivel együtt dolgozik, addig nálam ez nagyjából 150 embert érintő projekt. Mert vannak ugye a kollégák, akik közül lehetőleg igyekszem mindenkinek én elmondani a dolgot, nehogy valaki emiatt mellőzve érezze magát (bár ez egy kellően elnőiesedett szakma, és hát a pletykahálózat is igen jól működik). És vannak a gyerekek, köztük a saját osztályom, és aztán a másik öt osztály, ahol még tanítok. Ők még pletykásabbak, mint a kollégák, tehát ha valaki megtudja, akkor futótűzként terjed végig a hír az iskolán, és örülhetek, ha mémet nem gyártanak rólam a Facebookon. Tanárnak lenni amúgy is kicsit olyan, mintha valamilyen celeb lennél, csak persze az előnyei nélkül. Ha bármi történik, meglátnak a pároddal, esetleg egy bulin, nyugodt lehetsz, hogy másnap már a büfés néni is tud mindenről.

Így aztán a hét közepéig még várnom kellett, mert azelőtt még nem volt órám az én kis drágáimmal, (így az osztályomat hívom némi iróniával) és mégis csak velük kellett kezdeni a sort. Közben persze aggódtam, mert azért már igencsak kezdett látszódni a dolog, és ha a gyerekek előre lelövik a poént, akkor oda a meglepi. De nem lőtték. Némelyik persze gyanakodott, de annyira már megvan a magukhoz való eszük, hogy tudják, ha egy középkorú és amúgy is nagydarab tanárnőnél arról érdeklődnek nem terhes-e és mellétrafálnak, az minimum három óra zsinórban felelést jelent.

Szóval végül is eljött a nagy nap. Gondoltam, kicsit oldom a hangulatot, ezért vettem nekik egy üveg üdítőt, kekszet, ropit meg ilyeneket, hogy biztos pozitívan fogadják a hírt. Azért reménykedtem, hogy nem bokszolnak a levegőbe örömükben, amiért megszabadulnak tőlem. Így sem hagyom őket ott a legjobb időszakban, mert jövőre végeznek, és így nélkülem fognak érettségizni, ballagni, szalagavatózni, meg minden ilyesmit. (És nem nekem kell veszkődni velük, hogy miért nem akarnak részt venni, együttműködni, tanulni, táncolni, stb.) Így aztán, mikor eljött az osztályfőnöki óra, szépen körbeültettem őket, szétosztottam a kaját, és aztán, amint kissé oldottabbá vált a hangulat, előrukkoltam a farbával. Még év elején egy vers kapcsán beszéltünk róla, ki mit akar még elérni az életben, és így elmondhattam nekik, hogy a három dologból ami az én céljaimat illeti hirtelen kettő is teljesült, de ez kizárja a harmadikat. (A három dolog az volt, hogy eladom a vidéki lakásomat, kisbabám lesz, és végigviszem az osztályomat)
                                        A jótündér csak két kívánságot teljesít

Így aztán éles logikával mindjárt kikövetkeztették mi miatt ez a nagy ünneplés. Eléggé meglepődtek, de pozitívan álltak a dologhoz. Volt aki külön is gratulált, kérdezték mikor lesz, ki lesz a következő ofő, hogy fiú lesz -e vagy lány, hogy bírom a stresszt (amiről ők persze vastagon tehetnek, de ünnepi pillanatokban ilyet nem hánytorgatunk fel) és más ilyesmiket. Aztán persze elkezdtek vadul neveket ajánlgatni...

Mint később kiderült ez minden osztálynál rendkívül fontos programponttá vált. Mindegyik gyerek szívügyének tekintette, hogy az az ötlet győzzön, amit ő javasol. Szerencsére nem ők döntenek. Mert az Ivótól elkezdve az Ahmeden és a Renátón keresztül az Odüsszeuszig minden felmerült. És ezek még csak a fiú nevek... De igazából mindegyik osztályban írtó cukik voltak a kölykök, mikor megtudták mi a helyzet. A tizedikesek szepegtek, hogy mindig a jó tanárok mennek el, volt ahol megtapsoltak (bár az érdem csak félig az enyém), a végzősök arról érdeklődtek, hogy ha még 7. hónapban bevállalom az érettségiztetésüket (szándékomban áll) nem lesz-e gond abból, hogy esetleg túlérzékeny leszek, és elsírom magam 1-1 feleletnél. Mondtam nekik, hogy őket ismerve ehhez nem is kell feltétlenül terhesnek lenni...

0TuWphF.gif_298x230

Egy szó, mint száz, bepótoltam a három hónap hallgatását. És azóta is élvezem a celeblétet. De lassan csináltatok egy pólót a következő felirattal:

 1. Köszönöm jól vagyok
 2. Még nem tudom fiú lesz-e vagy lány, de ha megtudom, szólok.
 3. És amúgy még én is létezem...

 

                                       Ez majd egy következő fázis lesz, itt még nem tartok...

 

 

System of a Down

Akinek esetleg még kérdéses lenne, ez a bejegyzés nem az azonos nevű rock bandáról fog szólni... (ezúton is köszönet t. exemnek, hogy anno kiművelt a rock és metál bandákból.) Nem ám, hanem arról, hogy tegnap elmentem egy egészségközpontba Down szűréssel egybekötött kombinált vizsgálatra. Amit az előző bejegyzés alapján kb. most kellett megejteni, ugye. Már az odaérkezés is elég izgalmas volt, mert ez egy maszek hely, és valamiért úgy gondolták, hogy egy nívós, maszek helyet legjobb a Gellért-hegy tetejére tenni, a Citadella mellé. Oké, szép környezet, jó levegő, értem én, de valamiért meg sem fordul a fejükbe, hogy ilyen spéci helyekre néha olyan is akar menni, akinek nincs kocsija, ráadásul télen.

Szép, de csúszik...

A nagy vizsgálat előtti nap szóltak rám, hogy változás van, és három órával korábbra tették a vizsgálatot, reggel fél 10-re, így aztán ma az összes órám elmaradt, mert már pont se előtte, se utána nem fért bele, hogy órát tartsak, de ezt valahogy azért megoldottam. Istennek hála, egy totálisan elnőiesedett szakmában dolgozom, és a kolléganők mind pontosan tudják, amit én még csak sejtek (nevezetesen, hogy mennyi macerával jár ez az egész) így aztán szó nélkül helyettesítenek, hogy megkönnyítsék a dolgomat.

Már a kezdetektől sem könnyű összeegyeztetni...

No szóval, elindultam, de hát a Gellért-hegy valahogy mindenhonnan messze van, tőlem pl. röpke egy óra. Google maps szerint, a legrövidebb, ha a Rudas-fürdőtől gyalog felsétálok, körbe busszal már pont nem érek oda, mert úgy húsz perccel hosszabb. Legyen. Gondoltam, első számú turista célpont, csak takarítják a lépcsőket, meg az utakat, ha más nem, a külföldi turisták kedvéért. Rosszul gondoltam. Odaértünk azért, de volt pár izgalmas, halálfélelemmel vegyített pillanatom, miközben két kézzel a korlátra markolva próbáltam elérni a lépcsőkön található 5 centis "nem annyira csúszós" pontot. De küldetés teljesítve, belihegtem a váróba pont időben, és az egyik bőrkanapén még ki is tudtam magam fújni a vérvétel előtt, és válogathattam a különböző vizsgálatokat hirdető prospektusok között, mert nagy üzlet a baba-biznisz.

billion-dollar-baby.jpg
Dollár-papa helyett...

A vérvétel rendben le is zajlott nem sokára, előtte kitöltettek velem két papírt, az egyiken a veszélyforrások kiikszelésével, a másikon pedig egy nyilatkozattal arról, hogy tudomásul veszem, ha találnak is valamit, az nem jelenti azt, hogy meg is tudják gyógyítani, csak megtalálták. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy találnak, és aláírtam. Megcsapoltak, kiküldtek, negyed óra múlva mehettem az ultrahangra.

Itt aztán kívülről, hason keresztül méregették a babát, megmérték a hosszát (most épp 7,5 cm) a fejét (kb. harmada az egész testének) koponyaméretét, mindenféle csontjait, a doki még azt is megmutatta hol vannak a vénái, és felerősítve hallhattam a szívhangját is. Még mindig olyan hihetetlen az egész! De tényleg van bennem valaki, akinek már külön szívhangja van, és kalimpál, és már van orra, meg mindene... pedig három hónapja még egyáltalán nem létezett. Elképesztő!



Szintén nem az enyém, de ettől még profi

A végén következett a nyaki redő vizsgálat. Ez kell a Down kór kiszűréséhez, mert ha túl vastag, az utalhat arra, hogy beteg a baba. Így aztán izgatottan vártam, hogy mi lesz. És vártam, és vártam... de semmi nem lett, mert a babám pont úgy feküdt, hogy nem lehetett látni a nyaki redőjét, és úgy döntött, hogy ezen nem kíván változtatni. A doki viszont nem így gondolta, szóval két akarat feszült egymásnak. Szóval az orvos megkért, hogy sétáljak egy kicsit (félig letolt nadrággal, hasamon egy összekent papírtörülközővel) hátha akkor változik valami, de hiába. Aztán köhögnöm kellett, aztán felerősítette neki a szívhangot, hátha a zajra megmozdul, aztán vegzálni kezdte a műszerrel a hasamat... semmi. No, mondta végül: menjen ki, sétálgasson, aztán majd kis idő múlva visszahívjuk, és majd csak.

Szóval sétálgattam. Ittam egy koffeinmentes kávét a high tech kávéautomatából, találtam egy üres várótermet, ahol anélkül vonulászhattam, hogy komplett idiótának néztek volna, és mivel most már azt mondták, hogy 13 hetes vagyok, elkezdtem végighívni a távolabbi rokonokat is a "nagy hírrel". Nagyon cukik voltak, a keresztanyám például akkorát kurjantott a telefonba örömében, hogy majd beszakadt a dobhártyám. Szóval összekötöttem a kellemest a hasznossal.

Húsz perc múlva újra bementem, doki reménykedve tapadt a műszerével a pocakomra, és... még mindig semmi. Gyerek pontosan ugyanúgy, ugyanabban a szögben. Nem használt a kávé, meg a sétálás sem. Makacs egy kölök, lehet, hogy tényleg hasonlít :-) Na de, hiába, itt ma Down-kór szűrésnek kell történnie, úgyhogy tart ameddig tart, de meg kell lennie. Így aztán az újabb sétakör után guggoltam, meg kitöréseket csináltam (igen, ezt is letolt gatyával, szóval azért volt benne kihívás), lassan köhögőrohamokat kaptam (mert hát közben meg fázott a hasam) hogy őbabasága végre megmozduljon, de ő bizony kitartott, csak a kezeivel kalimpált néha, hogy hagyják már végre békén. És aztán, mikor már kezdtük feladni a reményt, hirtelen egy kicsit megmozdította a fejét, a doki diadalmasan elkezdett méricskélni, és végre megvolt az a fránya nyaki redő. Hál Istennek, pont jó.


szóval ezt kerestük ennyi ideig...

Úgyhogy végül is a vizsgálat megtörtént, és utána már csak a leletekre kellett várnom. Szerencsére nem túl sokat, mert addig piszmogtunk a nyaki redővel, hogy addig az összes többi adatot szépen feldolgozták. Ezúttal egy fiatal orvosnő hívott be az irodájába, elmondta, hogy miket végeztek el, kijött egy megnyugtatóan magas esélytelenségi arányszám a Down-kór esélyére, és két még magasabb, valami egyéb genetikus betegségekre, amikről még nem is hallottam. Szerencsére a jelek szerint továbbra sem kell tudnom róluk.

És aztán ennyi volt, kifizettem a röpke harmincvalahány ezer forintot, és kaptam egy pendriveot, amire rávették az egész ultrahangos vizsgálatot, és jól lehetett látni, ahogy mozog, illetve, ahogy nem akar megfordulni. A párom már látta, és nagyon meg volt elégedve, úgyhogy most majd végighordozzuk, mint a véres rongyot, és minden rokon megnézheti.

De visszafelé azért inkább busszal mentem...

Mennyi az annyi?

Most, hogy már egy ideje terhes vagyok, kezdek szembesülni a dolog prózai, adatokkal és bürokráciával teli oldalával is. Úgy gondolom, ez is megér egy misét, úgyhogy legyen ez a következő téma. 

Ennyi papírom még nincs, de már alakul... 

  Január közepén elcsattogtam Illékony doktor úrhoz. Azért hívom így, mert bár nagyon profi, minden alkalommal kb. 5 percet hajlandó velem konzultálni, és mire eszembe jutna még valami fontos, már el is tűnt. Szóval Dr. Illékony megnézett, megmérte a babámat, mutatta, hogy már van keze meg lába, sőt a kezével kalimpál is. Ez újdonság volt, mert  eddig csak kis foltok voltak, amikbe megpróbáltam beleképzelni a porontyot, de most már tényleg olyan, mint amiből egyszer csak lesz valaki. Ezek után utamra bocsátott egy kupac papírral, és azzal, hogy egy hónap múlva találkozunk, és hogy a 12. hét környékén el kell majd mennem kombinált vizsgálatra, akármi legyen is az. Hát jó.

Ez nem az enyém, de olyan... 

Utána a hétvégén volt valami barnás folyásom, amitől kissé megrémültem, mert okos Internetes kommentek alapján  ebből akár vetélés is lehet, de Dr. Illékony csakis csütörtök délutánonként elérhető, számot meg nem adott, ezért aztán elcsattogtam A Nagy és Bürokratikus Kórházba, ahová tartozhatom, hogy kivizsgáljanak. Itt röpke másfél órás sorban ülés után, (miközben vadul irigykedtem a már 7-8 hónapos kismamák pocakméretére, és halkan imádkoztam nehogy gond legyen) bekerültem, megvizsgált egy viszonylag kedves, és kb. 25 éves doki, ő is megmérte a babámat, megnyugtatott, hogy minden rendben van, és szintén utamra engedett. 

Nézem otthon a két leletet: Dr. Illékony szerint az utolsó menszesztől számítva 7 hetes terhes vagyok, és a baba 4,5 cm, Dr Ifjonc pedig 5 nappal később vizsgált, nála a baba csak 3,7 cm, és odaírta a 10 hetet, mert én meg azt számoltam. Na itt vesztettem el a fonalat, hogy most akkor hány hetes vagyok, mekkora a baba, és úgy egyáltalán... És normál esetben nem is érdekelt volna, lényeg, hogy egészséges, de mit csináljak akkor ezzel a kombinált vizsgálattal?

Most akkor áfonya vagy lime... vagy? 


Végső elkeseredésemben felhívtam szegény védőnőmet, hátha tud tanácsot adni. A feneség az a dologban, hogy még élőben nem találkoztunk, csak időpontom volt hozzá a következő hétre, szóval nem tudom mit gondolhat most rólam, de átérezte a pánikom súlyát, megnyugtatott, de közölte, hogy a menszesztől számított mérés az aduász, szóval akkor biztos később történt a dolog, mint amire én emlékszem. De azt tanácsolta, mindenképp menjek el az orvosomhoz, vagy egy másik nőgyógyászhoz, mert ezt a kérdést záros határidőn belül tisztázni kell. 


Help! I need somebody!

Másik nőgyógyász kapcsán felhívtam az unokatesómat. Egy évvel idősebb nálam, de ő az ősanya típus, négy gyerekkel, és hihetetlen nyugalommal. Gondoltam ennyi gyerek után csak tud egy jó nőgyógyászt, majd akkor átigazolok oda.
- Ó, van egy remek nőgyógyászom! Kedves,vérprofi, és az összes gyereket nála szültem! - felelte. De kiderült, hogy a vérprofi és kedves nőgyógyász az, akihez a kezdetektől járok: Mr. Illékony. Szóval a kör bezárult.

Lehet, hogy varázslatos, csak én nem vagyok elég dörzsölt? :-)

Ezek után éjszaka felkeltem, és elkezdtem azon agonizálni, lehet-e, hogy Illékonynak igaza van, és tényleg csak 7 hetes terhes vagyok... de nem, valószínűleg az keverte meg, hogy miután terhes lettem, még egyszer megjött, (nehogy már pont nálam jöjjön be a papírforma) és attól számítja a dolgokat.

Másnap rábuktam az Internetre, és ezúttal sikerült megszereznem Dr. Illékony mobilszámát, akiről kiderült, hogy állandóan tévés interjúkat ad, szóval biztos valami nagyágyú. Így aztán érthető, hogy nagyon elfoglalt. Felhívtam, hogy akkor mennyi az annyi, ő pedig azt mondta hívjam fel a kombinált vizsgálatos helyet, mondjam be nekik a méreteket, amiket mért, és akkor ők majd megmondják a frankót. 

Ezek után felhívtam őket, mondtam, hogy szerintem 11 hetes vagyok, a leletem szerint hét, és az orvosom azt mérte január közepén, hogy a baba 4,5 cm. Mire a kedves hang a telefonban elkezdett riadozni, hogy
- Te jó ég, ha január közepén már 4,5 cm volt, akkor maga legalább 13 hetes! Azonnal el kell jönnie a kombinált vizsgálatra még a héten! - Aztán megnyugtatott, hogy majd ők is megmérik a babát, és akkor ki fog derülni mennyi az annyi.

Én pedig beláttam, hogy ez az a pont, ahol el kell engednem a dolgot. A babám valahol 7 és 13 hét között van valahol, valamikor augusztus környékén fog születni, és ami biztos, az egy végleges talán Geszti szavaival élve.

De legalább jól van, egészséges, és már csak azt kell megoldanom, hogy fogok elmenni mindenre, mikor valamiért a terhesekkel foglalkozó összes védőnő, orvos, és más egészségügyi csoport meg van róla győződve, hogy az ideális időpont a kezelésekre csakis reggel 9 és délután 1 között lehetséges, és lehetőleg azokon a napokon, mikor nekem a legtöbb órám van. De ez már egy másik történet.  

 

süti beállítások módosítása