Akinek esetleg még kérdéses lenne, ez a bejegyzés nem az azonos nevű rock bandáról fog szólni... (ezúton is köszönet t. exemnek, hogy anno kiművelt a rock és metál bandákból.) Nem ám, hanem arról, hogy tegnap elmentem egy egészségközpontba Down szűréssel egybekötött kombinált vizsgálatra. Amit az előző bejegyzés alapján kb. most kellett megejteni, ugye. Már az odaérkezés is elég izgalmas volt, mert ez egy maszek hely, és valamiért úgy gondolták, hogy egy nívós, maszek helyet legjobb a Gellért-hegy tetejére tenni, a Citadella mellé. Oké, szép környezet, jó levegő, értem én, de valamiért meg sem fordul a fejükbe, hogy ilyen spéci helyekre néha olyan is akar menni, akinek nincs kocsija, ráadásul télen.
Szép, de csúszik...
A nagy vizsgálat előtti nap szóltak rám, hogy változás van, és három órával korábbra tették a vizsgálatot, reggel fél 10-re, így aztán ma az összes órám elmaradt, mert már pont se előtte, se utána nem fért bele, hogy órát tartsak, de ezt valahogy azért megoldottam. Istennek hála, egy totálisan elnőiesedett szakmában dolgozom, és a kolléganők mind pontosan tudják, amit én még csak sejtek (nevezetesen, hogy mennyi macerával jár ez az egész) így aztán szó nélkül helyettesítenek, hogy megkönnyítsék a dolgomat.
Már a kezdetektől sem könnyű összeegyeztetni...
No szóval, elindultam, de hát a Gellért-hegy valahogy mindenhonnan messze van, tőlem pl. röpke egy óra. Google maps szerint, a legrövidebb, ha a Rudas-fürdőtől gyalog felsétálok, körbe busszal már pont nem érek oda, mert úgy húsz perccel hosszabb. Legyen. Gondoltam, első számú turista célpont, csak takarítják a lépcsőket, meg az utakat, ha más nem, a külföldi turisták kedvéért. Rosszul gondoltam. Odaértünk azért, de volt pár izgalmas, halálfélelemmel vegyített pillanatom, miközben két kézzel a korlátra markolva próbáltam elérni a lépcsőkön található 5 centis "nem annyira csúszós" pontot. De küldetés teljesítve, belihegtem a váróba pont időben, és az egyik bőrkanapén még ki is tudtam magam fújni a vérvétel előtt, és válogathattam a különböző vizsgálatokat hirdető prospektusok között, mert nagy üzlet a baba-biznisz.
Dollár-papa helyett...
A vérvétel rendben le is zajlott nem sokára, előtte kitöltettek velem két papírt, az egyiken a veszélyforrások kiikszelésével, a másikon pedig egy nyilatkozattal arról, hogy tudomásul veszem, ha találnak is valamit, az nem jelenti azt, hogy meg is tudják gyógyítani, csak megtalálták. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy találnak, és aláírtam. Megcsapoltak, kiküldtek, negyed óra múlva mehettem az ultrahangra.
Itt aztán kívülről, hason keresztül méregették a babát, megmérték a hosszát (most épp 7,5 cm) a fejét (kb. harmada az egész testének) koponyaméretét, mindenféle csontjait, a doki még azt is megmutatta hol vannak a vénái, és felerősítve hallhattam a szívhangját is. Még mindig olyan hihetetlen az egész! De tényleg van bennem valaki, akinek már külön szívhangja van, és kalimpál, és már van orra, meg mindene... pedig három hónapja még egyáltalán nem létezett. Elképesztő!
Szintén nem az enyém, de ettől még profi
A végén következett a nyaki redő vizsgálat. Ez kell a Down kór kiszűréséhez, mert ha túl vastag, az utalhat arra, hogy beteg a baba. Így aztán izgatottan vártam, hogy mi lesz. És vártam, és vártam... de semmi nem lett, mert a babám pont úgy feküdt, hogy nem lehetett látni a nyaki redőjét, és úgy döntött, hogy ezen nem kíván változtatni. A doki viszont nem így gondolta, szóval két akarat feszült egymásnak. Szóval az orvos megkért, hogy sétáljak egy kicsit (félig letolt nadrággal, hasamon egy összekent papírtörülközővel) hátha akkor változik valami, de hiába. Aztán köhögnöm kellett, aztán felerősítette neki a szívhangot, hátha a zajra megmozdul, aztán vegzálni kezdte a műszerrel a hasamat... semmi. No, mondta végül: menjen ki, sétálgasson, aztán majd kis idő múlva visszahívjuk, és majd csak.
Szóval sétálgattam. Ittam egy koffeinmentes kávét a high tech kávéautomatából, találtam egy üres várótermet, ahol anélkül vonulászhattam, hogy komplett idiótának néztek volna, és mivel most már azt mondták, hogy 13 hetes vagyok, elkezdtem végighívni a távolabbi rokonokat is a "nagy hírrel". Nagyon cukik voltak, a keresztanyám például akkorát kurjantott a telefonba örömében, hogy majd beszakadt a dobhártyám. Szóval összekötöttem a kellemest a hasznossal.
Húsz perc múlva újra bementem, doki reménykedve tapadt a műszerével a pocakomra, és... még mindig semmi. Gyerek pontosan ugyanúgy, ugyanabban a szögben. Nem használt a kávé, meg a sétálás sem. Makacs egy kölök, lehet, hogy tényleg hasonlít :-) Na de, hiába, itt ma Down-kór szűrésnek kell történnie, úgyhogy tart ameddig tart, de meg kell lennie. Így aztán az újabb sétakör után guggoltam, meg kitöréseket csináltam (igen, ezt is letolt gatyával, szóval azért volt benne kihívás), lassan köhögőrohamokat kaptam (mert hát közben meg fázott a hasam) hogy őbabasága végre megmozduljon, de ő bizony kitartott, csak a kezeivel kalimpált néha, hogy hagyják már végre békén. És aztán, mikor már kezdtük feladni a reményt, hirtelen egy kicsit megmozdította a fejét, a doki diadalmasan elkezdett méricskélni, és végre megvolt az a fránya nyaki redő. Hál Istennek, pont jó.
szóval ezt kerestük ennyi ideig...
