Jó rég nem írtam már... nem mintha nem történt volna velem egy csomó minden (egy rendes Janikovszky hőshöz méltóan velem is mindig történik valami), hanem egyszerűen időm nem volt rá. Az igazgatónővel kötött alkum értelmében ugyanis az írásbeli érettségi után eltűnök a színről, és majd csak a szóbelinél kerülök elő újra... ez viszont azt jelentette, hogy májusig mindenkit el kellett halmoznom jegyekkel, így aztán masszív dolgozatíratásba és javításba kezdtem. Mit ne mondjak, a végén már igencsak számoltam a napokat! De nem csak ezért...

A papírgyár kabalája is lehetnék...

  Az elsővel ellentétben, a második trimeszter irtó gyorsan telt, még úgy is, hogy többnyire ébren voltam. A hasam egyre gyarapszik, és tényleg elkezdett külön életet élni! Elég izgalmas úgy órát tartani, hogy miközben az ember az ómagyar nyelvemlékek lelkivilágáról vagy valami hasonlóról tart órát, egyszer csak belé rúgnak egy kiadósat belülről. Nem fáj persze, csak meglepő.

I like to move it, move it...

De mint kiderült, az óratartásnak egyéb nehézségei is vannak... például az, hogy ahogy a baba nő, úgy a tüdőkapacitásom csökken. Értsd: egyszerűen nem kapok rendesen levegőt! Így aztán mikor a harmadikon tartok órát, az első öt percem azzal telik, hogy levegő után kapkodok, és nem tudok megszólalni. A gyerekek meg kíváncsian figyelik, vajon megfulladok-e itt helyben, vagy mégiscsak lesz óra? Arról nem is beszélve, hogy amúgy a harmadikon lakom, és lift nincs... Eddig valahogy nem tűnt fel, hogy ilyen magasan van. 

Elvben egyetértek, de a gyakorlat... !

És a harmadik, amivel nem számoltam: hogy egyszer csak szűk lesz rám a saját cipőm. Mert a bokám és a kezem rendesen dagad. A kezemet reggel kb 20 perc kimozgatni, hogy ne bizseregjen és használni tudjam, a lábamat meg elvileg felpolcolva kéne pihentetnem, de felpolcolt lábbal azért elég nehézkes a táblára írni... Ennek ellensúlyozása úgy lehetséges, ha az ember sokat iszik, állítólag. Így aztán a védőnéni rám parancsolt, hogy az órákra is vigyek magammal mindig egy fél liter vizet. Ennek két következménye lett: (azon kívül, hogy a kölykök meggyanúsítottak, hogy szilvapálinkát hurcolok magammal, mert úgy könnyebben viselem őket) egyrészt, ha beviszem a vizet, minden osztályban ki kell jelölnöm valakit, aki óra végén figyelmeztet, hogy vigyem tovább magammal. Mert a terhességgel a szórakozottságom tényleg kezdett epikus méreteket ölteni...A másik: mivel a baba nem csak a tüdőkapacitásomat veszi el, hanem ráadásul a húgyhólyagomon tanyázik, ha órán iszom, a szüneteket pisiléssel töltöm. Ha meg nem, akkor dagadok. Ez utóbbi ellen egyébként vettem két cipőt, úgyhogy most azért már jól elvagyok. Az egyik egy barna túracipő, ami szélesebb, ezért csak fél számmal nagyobb, mint amit amúgy hordok, a másik pedig egy farmer vászoncipő, ami viszont egy számmal méretesebb. A kérdés: amikor vizsgáztatok, vajh melyiket vegyem majd az ünneplő szerkó mellé? De ez még a jövő zenéje, addig még kitalálom.

Valahogy nem így képzeltem a bakancslistámat...

Szóval, egy szó mint száz, a leírtak miatt május elején kaptam magam, mindent elpakoltam meghitt, tornádó sújtotta hangulatú asztalomról, és a távozás hímes mezejére léptem. Azóta jóval kellemesebb az életem, felpolcolhatom a lábamat, ihatok is eleget, és alig fér a fejembe, hogy lassan a finisben vagyok! Már kevesebb, mint 3 hónap, és megérkezik! Azért persze a kollégáim és a gyerekek (egy része) hiányzik egy kicsit. Főleg, hogy az egyik tanítványomtól még egy verset is kaptam! Meg egy kötött babacipőt. Hihetetlen, hogy nem sokára lesz valaki, akinek akkorka lába lesz, hogy majd jó lesz rá! Még mindig nehezen fogom fel ésszel. Pedig láttam már ultrahangon, és minden nap érzem. De akkor is...