Végre! Végre valahára letelt a három hónap! Sőt, mire ezeket a sorokat írom, már a negyedik is. Nincs több napi szintű szorongás, hogy mi van, ha meggondolja magát, és hiába volt az a rengeteg várakozás és reménykedés. Ééés...végre bárkinek elmondhatom! Bár lassan elég, ha rám néznek...

Szóval, miután letelt a hónap már nagyon készültem, hogy szétkürtölöm a nagy hírt. De pont akkor elkapott az influenza, és mivel nem nagyon lehet semmilyen gyógyszert szedni, plusz amúgy is rám fért, ráhúztam egy hetet, és addig bucira aludtam a fejem. (Többek szerint ez olyan luxus, amit később amúgy sem engedhetek meg magamnak, ki kellett használni). Aztán pedig készülődtem a nagy kinyilatkoztatásra.

Ami azért egy tanárnál lássuk be, nem olyan egyszerű feladat. Mert amíg egy átlag ember a rokonság mellett elmondja a főnökének, meg esetleg annak a négy-öt közvetlen kollégának, akivel együtt dolgozik, addig nálam ez nagyjából 150 embert érintő projekt. Mert vannak ugye a kollégák, akik közül lehetőleg igyekszem mindenkinek én elmondani a dolgot, nehogy valaki emiatt mellőzve érezze magát (bár ez egy kellően elnőiesedett szakma, és hát a pletykahálózat is igen jól működik). És vannak a gyerekek, köztük a saját osztályom, és aztán a másik öt osztály, ahol még tanítok. Ők még pletykásabbak, mint a kollégák, tehát ha valaki megtudja, akkor futótűzként terjed végig a hír az iskolán, és örülhetek, ha mémet nem gyártanak rólam a Facebookon. Tanárnak lenni amúgy is kicsit olyan, mintha valamilyen celeb lennél, csak persze az előnyei nélkül. Ha bármi történik, meglátnak a pároddal, esetleg egy bulin, nyugodt lehetsz, hogy másnap már a büfés néni is tud mindenről.

Így aztán a hét közepéig még várnom kellett, mert azelőtt még nem volt órám az én kis drágáimmal, (így az osztályomat hívom némi iróniával) és mégis csak velük kellett kezdeni a sort. Közben persze aggódtam, mert azért már igencsak kezdett látszódni a dolog, és ha a gyerekek előre lelövik a poént, akkor oda a meglepi. De nem lőtték. Némelyik persze gyanakodott, de annyira már megvan a magukhoz való eszük, hogy tudják, ha egy középkorú és amúgy is nagydarab tanárnőnél arról érdeklődnek nem terhes-e és mellétrafálnak, az minimum három óra zsinórban felelést jelent.

Szóval végül is eljött a nagy nap. Gondoltam, kicsit oldom a hangulatot, ezért vettem nekik egy üveg üdítőt, kekszet, ropit meg ilyeneket, hogy biztos pozitívan fogadják a hírt. Azért reménykedtem, hogy nem bokszolnak a levegőbe örömükben, amiért megszabadulnak tőlem. Így sem hagyom őket ott a legjobb időszakban, mert jövőre végeznek, és így nélkülem fognak érettségizni, ballagni, szalagavatózni, meg minden ilyesmit. (És nem nekem kell veszkődni velük, hogy miért nem akarnak részt venni, együttműködni, tanulni, táncolni, stb.) Így aztán, mikor eljött az osztályfőnöki óra, szépen körbeültettem őket, szétosztottam a kaját, és aztán, amint kissé oldottabbá vált a hangulat, előrukkoltam a farbával. Még év elején egy vers kapcsán beszéltünk róla, ki mit akar még elérni az életben, és így elmondhattam nekik, hogy a három dologból ami az én céljaimat illeti hirtelen kettő is teljesült, de ez kizárja a harmadikat. (A három dolog az volt, hogy eladom a vidéki lakásomat, kisbabám lesz, és végigviszem az osztályomat)
                                        A jótündér csak két kívánságot teljesít

Így aztán éles logikával mindjárt kikövetkeztették mi miatt ez a nagy ünneplés. Eléggé meglepődtek, de pozitívan álltak a dologhoz. Volt aki külön is gratulált, kérdezték mikor lesz, ki lesz a következő ofő, hogy fiú lesz -e vagy lány, hogy bírom a stresszt (amiről ők persze vastagon tehetnek, de ünnepi pillanatokban ilyet nem hánytorgatunk fel) és más ilyesmiket. Aztán persze elkezdtek vadul neveket ajánlgatni...

Mint később kiderült ez minden osztálynál rendkívül fontos programponttá vált. Mindegyik gyerek szívügyének tekintette, hogy az az ötlet győzzön, amit ő javasol. Szerencsére nem ők döntenek. Mert az Ivótól elkezdve az Ahmeden és a Renátón keresztül az Odüsszeuszig minden felmerült. És ezek még csak a fiú nevek... De igazából mindegyik osztályban írtó cukik voltak a kölykök, mikor megtudták mi a helyzet. A tizedikesek szepegtek, hogy mindig a jó tanárok mennek el, volt ahol megtapsoltak (bár az érdem csak félig az enyém), a végzősök arról érdeklődtek, hogy ha még 7. hónapban bevállalom az érettségiztetésüket (szándékomban áll) nem lesz-e gond abból, hogy esetleg túlérzékeny leszek, és elsírom magam 1-1 feleletnél. Mondtam nekik, hogy őket ismerve ehhez nem is kell feltétlenül terhesnek lenni...

Egy szó, mint száz, bepótoltam a három hónap hallgatását. És azóta is élvezem a celeblétet. De lassan csináltatok egy pólót a következő felirattal:

 1. Köszönöm jól vagyok
 2. Még nem tudom fiú lesz-e vagy lány, de ha megtudom, szólok.
 3. És amúgy még én is létezem...

 

                                       Ez majd egy következő fázis lesz, itt még nem tartok...