Most, hogy túl vagyok az első négy hónapon, végre úgy tűnik, a napsütés megérkeztével eltűnt az eddigi álomkór. Lehet, hogy napelemmel működünk? Nyári baba lesz, szóval nem kizárt a dolog! Minden esetre azt vettem észre, hogy most már kibírom az egész napot alvás nélkül, szépen kerekedem, és egyre jobban érzem magam a bőrömben. Szóval éppen nagyon élvezem ezt a terhesség dolgot.

A napelemes Matrjoska...

Finom és egészséges ételeket eszem, kénytelen vagyok kényelmes ruhákba járni, (az Isten áldja meg azt, aki feltalálta a terhesnadrágot! Végre valami, ami nem szorít sehol!) és ráadásul mindenki kiemelt figyelmet fordít rá, hogy biztosan jól érezzem magam, egészséges legyek, ne izgassam halálra magam, és egyáltalán jól legyek. Múltkor még a helyet is átadták nekem a villamoson. 

Ha nyílnak a virágok, én is így vigyorgok

Bár az is igaz, hogy az eddigi "talán most már látszik" állapotból alig egy hónap alatt átkerültem abba a szakaszba, amikor már kabáton keresztül is elég egyértelmű, hogy kisbabám lesz, és kezdem úgy érezni, hogy a hasam mintha fél perccel előbb érne be a terembe, mint én. Nem mintha zavarna, inkább vicces. Persze erre a terhesnadrág is rátesz egy lapáttal. Mivel nem nyom le semmit, a pocakom szabadon burjánzik, a vacak gerincem miatt meg még jobban kinyomom. Így aztán egyre impozánsabb, ami ahhoz képest, hogy még csak félidős vagyok, elég meglepő. A védőnéni is azt mondta, hogy túl nagy. Mit csináljak vele? Nő.

És persze most, hogy nem akarok állva elaludni, kinyílt a világ, és újra szanaszét rohangálok a városban délutánonként, mint annak idején. Főleg, mert van egy csomó olyan program, amire eddig nem tehettem be a lábamat, mert nem nekem volt - most bezzeg célcsoporttá váltam, és végre kipróbálhatom őket! Így aztán voltam már például terhesjógán:

A belső béke már megvan, de a lótuszülésen még dolgozni kell

Itt először is mindjárt láttam, hogy miket lehet még elérni has terén (a többiekhez képest még egészen tacskónak számítottam) másrészt arra is rájöttem, hogy ez a jóga, bár elég pitének tűnik a terhesség előtti jógaóráimhoz képest, nem is olyan könnyű. Főleg ha az ember előtte négy hónapig nem edz szinte semmit... Viszont volt meditáció, meg páros gyakorlat, meg gátizom torna. Ez utóbbinál két dologra jöttem rá.: Az egyik az volt, hogy miért minimum 90 perces a kismama jóga. Mint kiderült, a gátizom tornát üres hólyaggal érdemes végezni, ezért mindenkit elküldtek pisilni az utolsó gyakorlat előtt. Mostanra megtanultam, hogy egy kismamának elég gyakran kell pisilnie, de ha nem kell, akkor sem kell túl sok nógatás a dologhoz. De mire a 15 kismama végigállta a sort az egyetlen wc előtt, azért igencsak eltelt az idő.

A másik dolog, amire rájöttem, hogy három különböző izomcsoportot kellene külön-külön és eltérő ideig edzenem. Nem is tudtam, hogy ennyi van odalent. Nyilván több is van, de ezek azok, amiket én is mozgatni tudok. Elvileg. Gyakorlatilag... hát próbáltam, és azzal vigasztaltam magam, hogy kizárt dolog, hogy bárki látja kívülről mit szerencsétlenkedem össze. Majd legközelebb jobb lesz...

... És tuti nem ilyen vicces

De a következő héten jógaóra helyett baba-mama koncertre mentem. Terheseknek szóló komolyzenei koncert! Bizony, van ilyen is. Teljesen véletlenül akadtam rá, és gondoltam, ez is egy ilyen soha vissza nem térő alkalom, amit okvetlenül ki kell próbálnom! Rögtön szóltam a szintén terhes kolléganőmnek, és mivel kispapákat is vártak, elhívtam - na nem a kispapát, hanem a nagyot. Nem tudom mennyire szokott ilyen helyre az ember az apjával menni, de megkérdeztem érdekli-e, és őt meg mindjárt érdekelte is, szóval így mentünk... ha a babákat is számoljuk, összesen ötösben.

Már a koncert előtt kiderült, hogy ez jó ötlet volt. Apám elég jól ismeri a várost, meg a lányát aki mindenhol képes eltévedni, és így sikerrel összehalászott két telefonbeszélgetés után három sarokkal arrébb, hogy időben odaérjek. Remélem azért a gyerek nem az én tájékozódó készségemet örökli...

Szóval odaértünk. Volt egy nagyon lelkes konferanszié nőci, meg négy zenész (egy klarinétos, egy csellista, egy hegedűs meg egy zongorista) és ők szórakoztattak minket felváltva. Az előadás előtt kendőket kaptunk, de nem könny törölgetésére, hanem kizárólag integetésre. Merthogy a babákat kizökkentené a taps disszonáns hangja, ezért helyette kendőlengetés van. Gyanítom amúgy, hogy az én gyerekemet a folyamatos gyerekzsivaj mellett amit az iskolában hall, nem lehet túl könnyen kizökkenteni, de ha lengetünk, hát lengetünk...

.

Mi fülhallgató nélkül nyomtuk...

Az első zenedarab után (Hacsaturján - nem kifejezetten andalító babazene, de amúgy jó volt), lelkes nőci felolvasta nekünk Janikovszky Éva: Örülj, hogy lány! - című opuszát. Én még nem tudom, hogy minek örülök majd, de Janikovszky Évának mindig, úgyhogy jól szórakoztam. Főleg a végén, mikor arról írt, milyen is lesz majd a lánya, ha felnő. Apámmal összekacsintottunk, mert nálam a mindig divatos, sminkelős, ügyes háziasszony nőkép valahogy sehogy sem akart stimmelni. Pedig ő is örült, hogy lány lettem. Csak hát, apám lánya... széles vállakkal, sajátos humorérzékkel, és egy dragonyos kecsességével.  

A második darab egy Glinka darab volt, és tényleg szép meg andalító. Kár, hogy eretnek módon azzal voltam elfoglalva, hogy a klarinétos pasi szemöldöke, mintha külön életet élne, mikor játszik! Ilyet még nem is láttam! Na hiszen, hogy fogja így megtanulni tőlem szegény gyerek, hogy illik viselkedni egy komolyzenei koncerten! Bár egyelőre még nem látja. Utoljára, mikor az ultrahangon láttam, úgyis fejen állt. Ha neki lehet fejen állva, talán nem fog megbotránkozni ezen sem... de ha mégis, akkor majd gyorsan leszokik róla. Néha ijesztő belegondolni, hogy számára az lesz a normális, amit a szüleinél lát. Mert a helyzet, hogy nem igazán vagyunk normálisak mi sem. És ezen most már késő változtatni.

Na ezt még szorozzátok be hárommal...

De legalább igyekszem, hogy a zenei ízlését csiszolgassam. A harmadik darab... na az nem tudom mennyire tetszett neki, de nekem nagyon nem. Valami kellően modern és disszonáns darab volt, ráadásul jó hosszú. Remélem nem ez lesz az, ami miatt elmegy a kedve a komolyzenétől. Mert én amúgy tényleg szeretem. De szerencsére a szervezők is úgy gondolták, hogy ez jó lesz végszónak, mert utána némi kendőlengetés után végre szabadon engedtek minket. És visszafelé már hazataláltam.