Lassan finisbe, és az utolsó hónapba érek. Már lassan külön irányítószámot kap a hasam, a legváltozatosabb pillanatokban kapkodok levegő után, és vadidegen emberek megállítanak az utcán, hogy vajon ikreket várok-e, és ha igen, hány napon belül. Mikor megmondom nekik, hogy még kb. egy hónap, elkerekedik a szemük, hogy hova fog EZ még nőni. Na hát, ezt én sem tudom. A baba minden esetre vígan kapálózik, és a jelek szerint - legalább ő- jól érzi magát.

Valami ilyesmi... bár én nem mertem megmérni

  Én a partra vetett bálna műsorszámát mutatom be többnyire, de mindezt büszkén teszem, mert az elmúlt két hétben azért igazán kitettünk magunkért. Fő attrakcióként előadtam a Várandós Extrém Sportot tanár kategóriában (értsd, nyolc hónapos terhesen lenyomtam egy három napos érettségit). Ebben a bejegyzésben erről  fogok beszámolni.:

Van aki súlyzóval, van aki tollal

Ami az érettségit illeti, idén az előkészületek legnagyobb részét az tette ki nálam, hogy vajh mit fogok felvenni, amiben lehet érettségiztetni, nem üt meg a guta, és még rám megy. Hosszas utánajárás után sikerült szereznem egy natúr színű (gumis) szandált, ami elég civilizáltan nézett ki a meglévő jajderózsaszín túraszandálom és masszív bakancsom helyett, amikben amúgy járni szoktam, és kerítettem három ruhát is, ami akár ünnepinek is nevezhető. Biztos, ami biztos, azért az érettségi előtti napon felpróbáltam a ruhákat, és kiderült, hogy jól tettem, mert valahogy az utóbbi 1,5 hónap alatt legalább 10 cm-vel rövidebbek lettek. De hát több csini ruhám nincs, ledérkedni meg nem akartam, úgyhogy a végén még elrongyoltam, hogy vegyek egy leggingset, "tunikának még jó lesz" címszóval. Szerencsére kaptam kismama leggingset, és marha kényelmes ez is, úgyhogy jó választás volt.

Nem minden tunika, ami annak látszik

A nagy nap reggelén kiposztoltam a Challange day hírét (3 nap, átlag 33 fok, és 8x3 gyerek) aztán nekigyürkőztem, és bevillamosoztam az iskolába. Annyi könnyítést kaptam, hogy a nyitóünnepségen nem kellett ott lennem, így "csak" a feleltetések maradtak. Az első nap amúgy is laza volt, déltől ötig tartott a program, ez alatt öt embert kellett érettségiztetnem. Az elnök egy nagyon helyes, fiatal nőci volt, aki megengedte, hogy feltegyem a lábam egy székre, amíg nem feleltetek, és a végzősök anyái gondoskodtak az ellátásról is, úgyhogy egy szavam sem lehetett. És az az igazság, hogy jól esett újra látni a kollégákat, és a kölykök is hiányoztak már... 1,5 hónapja nem edzhettem senkin a gyilkos humoromat. 

Ennyire talán a humorom sem fekete

Ami a második napot illeti, az már keményebb volt. Ekkor egész napos volt a program, reggel nyolckor kezdtük, és este hatig toltuk a feleleteket, így uszkve 10 órát töltöttünk az iskolában. 11 emberem volt aznap, és elég sűrűn jöttek ahhoz, hogy ne is gondolhassak renitens lábfelpolcoló mozdulatokra. Ráadásul voltak póttételek, sőt egy bukás is. Sajnáltam nagyon a srácot, főleg mert az anyja és a barátnője is ott volt (az egyik osztálytársával jár), de még úgy sem találta meg Arany balladáit, hogy mikor az elnök kiment, suttyomban megmutattam neki, hol keresse őket a szöveggyűjteményben, így aztán nem tehettem mást. Jelzem, az elmúlt két évben megbuktattam év végén is, és most is csak némi könyörgésre engedtem érettségizni, úgyhogy komoly illúzióim nem voltak.

Mire végeztünk, annyira fáradt voltam, hogy beszélni is alig tudtam, ami azért nálam nagy teljesítmény. Erre onnan jöttem rá, hogy menet közben anyám felhívott, mivel mindenképpen találkozni akar velem még hazafelé menet, mert mindenféle kajákat hozott nekem. Sajnos egész úton panaszkodott, de túl fáradt voltam, hogy vitatkozzak vele. Arra koncentráltam, hogy a cipóvá dagadt, sajgó lában valahogy hazavigyen. Mondanom sem kell, egy órával később már az igazak álmát aludtam.

És aztán a harmadik nap is elérkezett, ami meg délelőttös műszaknak ígérkezett, nyolctól kettőig. Az előző két naphoz képest annyi változás volt, hogy reggel esett az eső, ami miatt a nagy meleg mellé még nagyon párás is lett a levegő. Már út közben kétszer úgy éreztem megfulladok, de azért valahogy bevergődtem magam megint (bár késve) az iskolába, lerogytam a székemre, és aztán halkan imádkoztam, hogy az első gyerek tovább dolgozza ki a tételét, mint ahogy én meg tudok szólalni, hogy kérdezzek.

Valahogy most sokkal rosszabbul viselem...

Sokat nem dolgozott ki, mert kemény egy mondatot írt a papírjára, de szerencsére azért valamennyit tanult, és folyékonyan tudott beszélni, így aztán mire a kérdezős részig jutottunk, már nem volt semmi bajom. Erre a napra 8 ember volt előirányozva, de valamiért a leggyengébbeket tették az utolsó napra, így aztán rengeteg volt a póttétel, és persze a két órás zárásból nem lett semmi, ott ültünk majdnem ötig.

Bár voltak azért kellemes meglepetések, például egy srác, akit a négy év alatt összesen nem hallottam annyit beszélni, mint most, mikor a tételét felmondta, és egy másik, aki Rejtőt húzta, és úgy mondta el a tételét, hogy akár őt is be lehetett volna írni valamelyik regénybe, de azért sajnos sokan elég siralmasat nyújtottak. Egy lány a póttételénél annyira elkeseredett, hogy fél óra gondolkodás után egyetlen szót sem volt hajlandó mondani a témához kapcsolódóan. Egy srác pedig (szintén Rejtőt húzta) már a készülésnél teljesen újként csodálkozott rá a könyvre, felsorolta az első 10 oldal szereplőit, mint tételt, majd mikor mentő kérdésként megkérdeztem tőle, mi lehet a Három testőr Afrikában műfaja, diadalmasan közölte, hogy novella. Egyikőjüket sem tudtam átengedni... Az utolsó két embert is már csak azért rugdostuk tovább, mert fél ötkor és az utolsó embereknél még póttételt húzatni felér egy nyílt színi lincseléssel a kollégák részéről. Így azok megmenekültek. Na nem mindenből, mert nem mindenkinél voltak utolsók...

Alapmű - hogy nem lehet ezt tudni?

De a lényeg, hogy túléltem, túléltük, és a gyerekek többsége sikerrel vette az akadályt. Ahhoz képest mennyire nem tanultak, azért ez sikernek mondható. Utána még tartottak bankettet is az iskolában, de azon már nem tudtam ott maradni. Egyrészt iszonyatosan elfáradtam, másrészt estére színházjegyem volt. Még márciusban vettem, akkor még nem tudtam, hogy ezen a napon érettségiztetni fogok. És hát nagyon meg akartam nézni. Így aztán hazabumliztam, ledőltem egy órára, aztán felserkentem, és csak elmentem, hogy még kulturálódjak egy kicsit. Jó volt, úgyhogy megérte! De a hétvégét utána nagyrészt  átaludtam.

Azért ez nem semmi volt!