Csak a címet ihlette, de szeretem...
Ez lesz ennek a blognak az utolsó bejegyzése (hacsak nem várok babát még egyszer), mert a hosszú út végéhez értünk. Így van, a szüléshez. A többi már egy másik lapra és blogra tartozott. Előre szólok, hogy ez a bejegyzés messze nem lesz olyan könnyed és szórakoztató, mint a többi a témájából adódóan, úgyhogy aki olyan perverz, hogy laza időtöltés kedvéért az én blogomat olvassa, az így járt.
Egy rövid bevezetővel kezdeném arról, hogyan is képzeltem én ezt az egészet, hogy aztán kiderüljön mi is lett belőle végül:
A terv:
- a baba az utolsó pillanatban befordul
- természetes szülés lesz, tart ameddig tart
- valamikor augusztus elején
- velem lesz a párom és a szimpatikus szülésznő
- a köldökzsinórt lassabban vágják el, mert olvastam, hogy ez csökkenti a születés traumáját
- utána együtt töltöm az úgynevezett aranyórát (amikor a frissen született babát az anya testére teszik) a babámmal, és ezzel végképp meg tudom nyugtatni
Az ideák világa...
A valóság:
A valóság az volt, hogy amikor bementem a 39. heti kivizsgálásra Dr. Illékonyhoz, közölte, hogy a baba nem csak hogy nem fordult meg, de keresztben fekszik, el se indult lefelé, és nálam meg minden kijárat zárva, úgyhogy a jelek szerint esze ágába nincs megszületni. Már túl nagy ahhoz, hogy megforduljon, és beslisszoljon a szülőcsatornába, viszont ha valami történik, és mégis elfolyik a magzatvíz, az számára életveszélyes lehet. Konklúzió: jobb ha nem vállalunk kockázatot, és még aznap megcsászároznak. Akkor volt reggel kilenc, közölte, hogy menjek vissza délután egyre a cuccommal, felvesznek, és valamikor délután szülök.
Na de ilyen hirtelen? És csak így? És már délután egykor? - Mi lesz így a terveimmel? Legalább azt megígértettem vele, hogy ha lehet, lassabban vágják el a köldökzsinórt, és legalább egy kicsit rám teszik majd a babát.
Totál kábán mentem ki az aulába, ahol apámék vártak (ők vittek be), leültem, és próbáltam megemészteni a hallottakat. Ez azért így egy kicsit hideg zuhanyként ért...A megemésztésből persze az lett, hogy bőgtem. Hiába, vannak olyan pillanatok, amikor még nálam is elszakad a cérna...
Miután kibőgtem magam, felhívtam a páromat, hogy dobjon el mindent, mert ma gyerekünk lesz, aztán elmentem, hogy a két időpont közti időt eltöltsem apáméknál. Stresszevő vagyok, úgyhogy nyugtatásul stílszerűen ettem egy kis császárhúst... Ha már.
Persze aztán megérkezett életem félpárja, befutott az anyám is, szóltam a barátnőknek, és megpróbáltam lelkileg felkészülni az előttem állókra. Ha így kell lennie, akkor ez van.
Egy órára visszamentünk a kórházba, ahol 3/4 óra tipródás után végül is tényleg felvették az adataimat, és kaptam egy ágyat a "Vajúdó" nevű szobában. Amíg vártam, a mellettem ülő kismamával beszélgettem. Kiderült, hogy neki is ugyanaz az orvosa, és ő is császárral fog szülni. Mint kiderült, azért, mert van már egy gyereke, aki természetes úton született, pedig nem szabadott volna neki. A természet is hibázott, az orvosok is, a lényeg, hogy nagyon cuki, de sosem lesz már egészséges... belegondolni is rossz.
A Vajúdóban aztán szembesültem vele, hogy nagy dömping várható. Az enyém volt az utolsó üres ágy, mindenhol kismamák feküdtek, mellettük a párjuk ült, ahogy mellettem az enyém. A nyugodtabbak voltak a császárosok, akik nagyon vacakul néztek ki, na azok tényleg vajúdtak. De volt átmenet is, például a mellettem lévő ágyon fekvő csajszi, aki állítólag már két napja szenvedett, de nem tudott szülni, ezért azon könyörgött, hogy inkább legyen műtét, csak segítsenek rajta. Kicsit szégyelltem magam, mert végül a vége ugyanaz lett mindkettőnknél, de a helyzet az, hogy én hozzá képest elég olcsón megúsztam a dolgot, mert nem fájt semmim.
Na ez csak egy retusált reklámfotón néz ki így
Cserébe viszont a kialakult hierarchia végén kaptam csak helyet, mert előre kerültek a sürgős esetek, akiknél már beindultak a fájások, utána jöttek azok, akik már rég óta vártak a sorukra, és a végén jött az, akinek kutya baja nem volt, de a gyereke nem volt egy küzdő szellem, mint az enyém. És még utánam a két napja szenvedő lány, akinél az orvosok elég sokáig töprengtek, míg végül is engedték, hogy ő is császárral szülhessen. És mivel menet közben is érkeztek sürgős esetek, így aztán mire sorra kerültem, már este 8 körüli lett az időpont.
Közben érkezett egy egész szimpatikus műtős lány, elmondta mi fog történni. Bemegyünk, elérzéstelenítenek, max negyed óra alatt kikapják a gyereket, még fél óra, míg összevarrnak, aztán hat óra, míg kimegy az érzéstelenítő hatása. Neki is elmondtam a kérésemet a köldökzsinórral meg az aranyórával, biztos, ami biztos. Mondanom sem kell, a szimpi szülésznő nem játszott, mert ennél a kemény negyed óránál nem sok szerepe lett volna.
Végül elérkezett a várva várt időpont. Anyám, aki nem engedte magát hazazavarni, ott állt az ajtónál és drukkolt. Képes volt 7 órát a váróban tölteni! Ez minden esetre dicséretet érdemel.
De a műtőben... a szimpi műtőslány és a dokim mellett volt még vagy négy ember. Elparavánozták a hasamat, így aztán semmit nem láttam abból, ami bennem történik. Kaptam spinális érzéstelenítést, amitől a lábammal kezdve teljesen elzsibbadtam, és akkor jöhetett be a párom. Még jó, hogy ott volt velem, így aztán nem voltam olyan elveszett.
Aztán elkezdődött a műtét. Tényleg csak annyit éreztem, hogy matatnak bennem, meg valamit rángatnak, és nyomnak, és húznak és vonnak. A kedvesem addig folyamatosan beszélt hozzám, és tartotta bennem a lelket, hogy ne féljek annyira. Mit mondjak, nagyon szerettem érte! És aztán... aztán valami történhetett, mert ahogy kivették a gyereket, elszaladtak vele, és közölték, hogy majd mindjárt visszahozzák megmutatni, aztán elviszik újabb vizsgálatokra. Ennyi... se aranyóra, se születési traumacsökkentés, semmi. Hirtelen nem tudtam mi történt.
Kisvártatva visszajött az egyik orvos a babámmal. Az érzéstelenítő függönyén át egy magzatmázzal borított, viszonylag nagy babát láttam, kissé ufószerű arccal. Közölték, hogy adjak neki egy puszit, aztán újra eltűntek vele. Engem meg kitoltak - anyám integetett - az"Őrző" nevű szobába azzal, hogy ott fogok aludni. A gyerekkel meg majd másnap találkozom. De a többiről már alig tudtam valamit, mert az érzéstelenítő teljesen kiütött. Jó anyag volt az biztos, mert a lábamat még hajnali kettőkor sem tudtam mozgatni, és amikor más mozgatta, olyan volt, mintha nem is az enyém volna. Ez adott esetben akár vicces is lehetett volna... Na igen. Adott esetben.
Hófehérke elszáguldott
Mint később megtudtam, tényleg történt valami. A baba nem vett levegőt, mikor kiemelték, és gyorsan elrohantak vele, kitisztítani a légutait, mire végre felsírt. Akár történhetett is volna valami! De szerencsére nem történt, így végül is happy enddel zárult ez a nehéz nap. Eszter Krisztina, a lányom, megszületett.
